A Gamma Ray sztorija a Helloween történetének „mélypontjánál” kezdődik, nevezetesen ott, amikor Hansen mester a szerinte túlzott mennyiségű turnézásra hivatkozva (itt zárójelben jegyezném meg azt az árulkodó tényt, hogy egy éven belül másodszorra fognak fellépni Magyarországon a Szigeten idén) kilépett a heavy metál apjának is kikiáltott bandából 88-ban 4 évnyi közös zenélés (igaz a Helloween elődzenekarát, a Gentry-t már 78-ban létrehozta Kai Piet Sielckel), és 3 klasszikusnak kikiáltott lemez elkészítése után, és tisztelegve születésem éve előtt, megalapította az azóta is egyre sikeresebb, és az albumról albumra szállított fogós, speedelős heavy témákkal mindig headbangelésre késztető együttest. Az énekesi posztra a Tyran’s Paceből a régi barátot, a gyakran csak „kis Halfordnak” nevezett Ralf Scheepers-t igazolta le, a feszes alapokat pedig Mathias Burchard dobos, és Uwe Wessel basszeros biztosította. Eleinte csak projectnek indult a közös zenélgetés, de mivel a stúdióban olyan nyugodt atmoszféra, jó hangulat uralkodott, ráadásul ezzel párhuzamosan egy gördülékeny alkotói folyamat is zajlott, hogy mindenki számára egyértelmű volt, hogy együttesként kell továbbfolytatni a megkezdett zenélést.

Az együttes (ebben a felállásban) 1990-ben jelentette meg első nagyalbumát, a Heading For Tomorrow-t, amely főleg Németországban és Japánban (hol máshol?) lett hatalmas siker; érdekesség, hogy a magát igazi epikus himnusszá kinövő címadó dal egyes részleteit Hansen és Sielck már a 80-as évek elején megírta közösen, „felhasználásra” azonban csak most kerültek, a rajongók nagy örömére. Ez a debütalbum még a Helloween-féle happy metál vonalat vitte tovább, azt a stílust, ami a Helloweent híressé tette, olyan megaslágerekkel, mint a Heaven Can Wait, a power bomba Lust For Life, az akár „szemcseppként” is megfelelően funkcionáló, ezáltal az érzékenyebb lelkületűeket sírásra késztető The Silence, vagy a már említett címadó szerzemény, míg a Helloween egy újabb irányvonallal kísérletezett először a Pink Bubbles Go Ape-en, majd radikálisan stílust váltottak a Chamelon albummal, de ez egyik másik történet… Vendégként olyan zenészek szerepeltek az albumon, mint pl. a később állandó taggá váló Dirk Schlachter (basszer – Money, The Silence), Tommy Newton (gitár – Free Time), Tammo Vollmers (dob – Heavy Can Wait), ill. Mischa Gerlach (szinti). A bakeliten megjelent első kiadáson pedig még nem is a Gamma Ray felirat, hanem egy Kai Hansen logo szerepelt, ezzel is nyilvánvalóvá téve, hogy ki az agytröszt a bandában.

A bemutatkozás után azonban eltelt egy kis idő, mire a Gamma Ray ráléphetett azokra a bizonyos, a világot jelentő deszkákra, mivel Mathias Burchard dobos úgy döntött, hogy kilép a hirtelen ismertté vált bandából, és teljes mértékben a tanulmányaira koncentrál, így jött a képbe Uli Kusch, aki a kevésbé köztudott Holy Moses-beli dobolása mellett természetesen az 1994 és 2001 között eltöltött időszakáról híres többek közt, ill. mostanában a Masterplanban püföli a bőröket. A Gamma Ray így a Ralf Scheepers (ének), Dirk Schlächter (gitár), Uwe Wessel (bassz), Uli Kusch (dob) és természetesen Kai Hansen (gitár, ének) felállásban indult meghódítani a világot. A turnéval párhuzamosan egy új EP-t is megjelentettek, a Heaven Can Wait-et, ami a címadó dal újra felvett változatán kívül egy vadonatúj számot is tartalmazott, a Who Do You Think You Are?-t, ill. 3 olyan dalt, ami nem fért már fel a Heading For Tomorrow-ra. A turné maximális sikerként írta bele magát a rocktörténelem nagybetűs könyvébe, legnagyobb tetszést természetesen Japánban arattak, amit a Tokióban felvett Heading For The East videó örökített meg az utókor számára, amelyen az első album számai mellett több Hansen által írt Helloween számot is előszedtek.

1991 februárjában vonultak újra stúdióba (ezúttal Dániában) a turnéról visszatért heavy metálosok, pár új számmal a fejükben, Tommy Newton producer vigyázó szemei alatt, aki profi munkát végzett a végül szeptemberben megjelenő Sigh No More albumon. A stílus, ha gyökeresen nem is, de nagy vonalakban különbözik az előző albumtól, eltűnt a dalszövegekből is az eddigi happy metál attitűd, legfőképp az éppen dúló öbölháborúnak eredményeként. A sajtó és a közönség visszajelzéseiből is egyértelmű volt, hogy ez az album nem sikerült olyan jól, mint elődje, ill. az őt követők: több töltelékszám is helyet kapott ezúttal a korongon, amit nem szokhattak meg Hansen mestertől a rajongói.

1992-ben a japán turnét követően a média újból felkapta a Gamma Ray-t, ám ezúttal csak rossz hírről lehetett beszámolni, ugyanis a ritmusszekció, azaz Uwe Wessel és Uli Kusch személyes nézeteltérésekre hivatkozva távozott a bandából, és egy teljesen ismeretlen együttes, a hamburgi Anasthesia tagjaival Jan Rubach basszerrel, és Thomas Nack dobossal lettek helyettesítve. Ehhez jött még, hogy Hansenék elkezdték építeni a saját, önálló stúdiójukat, ami természetesen relatív hosszabb időt vett igénybe, így ezen okok következményeképp csak 1993-ban vonultak megint stúdióba, hogy felvegyék 3. albumukat, az Insanity & Geniust, ami végül júniusban jelent meg. Ezúttal Kai és csapata visszakanyarodott a gyökerekhez, az I&G stílusa jobban hajaz a debütalbumra, mint az őt megelőzőre, ugyanis rájöttek, hogy mit várnak el a rajongók tőlük: bombasztikus power metált speed elemekkel vegyítve. Ekkora időtávlatból visszatekintve talán mondhatjuk, hogy a Gamma Ray akkoriban egy kisebb alkotói válsággal küszködhetett, hiszen az olyan, koncerteken máig játszott slágerek mellett, mint a Gamma Ray, a No Return, vagy a Last Before The Storm szintén kaptunk egy adag felesleges „tölteléket a húsba”, és a két epikusabbnak szánt szerzemény is inkább elnyújtottnak tűn(he)t sok rajongó szemében. A megjelenést mindenesetre egy újabb nagyvonalú turné követte a Rage-el, mint másik headliner zenekarral, ill. két relatív ismeretlen feltörekvő heavy metál bandával, a Helicon-al, és a ma a Kamelot-ban villogó Khan-al fellálló, inkább progresszívebb vizeken evező Conception-el együtt, ami videó és CD formátumban is rögzítésre került: a Power of Metal dupla lemezes koncertalbum általában csak a legelvakultabb fanokhoz jutott el, ellentétben a Lust For Live videóval, ami szélesebb körben került terjesztésre, ezáltal természetesen nagyobb sikert is aratott, ráadásul 2003-ban a Sanctuary Records DVD formátumban is megjelentette.

És ekkor jött a nagybetűs változás a csapat életében, mint derült égből a heavy metál-villámcsapás: ahogy a tervek a banda 4. albumával kapcsolatban egyre inkább formát öntöttek Hansent és Schlächtert egyre inkább zavarta az a tény, hogy Scheepers Hamburgtól lényegesen messze lakik, így csak hétvégeken tudtak próbálni és stúdiózni, és ez bizony jelentős féknek viszonyult a banda életében, amit Hansen egyáltalán nem akart behúzva tartani. Ezt tetézte Scheepers azon lépése, hogy jelentkezett a Judas Priest meghallgatásra, amelyen Halford utódját keresték, ráadásul ezen a ponton még úgy tűnt, hogy nagyon is jók az esélyei a „meló” elnyerésére (végül bekerült a legjobb 3 közé is, de mint tudjuk Tim Owens, a „sikolykirály” megelőzte), így közös megegyezés alapján úgy döntöttek, hogy a Gamma Ray-nek, és Scheepers-nek is az a legjobb, ha szakít az együttessel (Scheepers végül a Primal Fear-ben kötött ki), így a rajongók nagy örömükre újra Kai Hansent találták a mikrofon mögött.

1995 májusában a melodikus metál egyik gyöngyszeme, a Gamma Ray történetében etalonnak számító konceptalbum, a Land of the Free napvilágot látott, és ahogy Caesar, jött, látott és győzött. Ezúttal nem lehet gyenge pontról, vagy töltelékről beszélni: a Land of the Free a Heading For Tomorrow bombasztikusságának, és dallamosságának, ill. a Walls of Jericho agresszív keménységének, és durva riffjeinek elegyítése következtében hatalmas sikert aratott mind a rajongók, mind a sajtó körében. A mesteri Hansi Küsch vendégszerepelt ezen az albumon, konkrétan a Farewell című számban, ahogy Hansen is egyes Blind Guardian albumukon, ráadásul olyan hírneves személyiség is közreműködött a produkcióban, mint Michael Kiske, aki a Time To Break Free c. szám teljes énekteljesítményét követte el.
Ezen az albumon szerepel a banda egyik leghíresebb eposza, a nyitó Rebellion in Dreamland, ami minden szempontból fantasztikus lett a sok váltásnak, és a nagyszerű vokális teljesítménynek köszönhetően. Ami pedig az igazán zseniális lépés volt a bandától, hogy felrakták az albumra a mindössze 50 másodperces Fairytale c. számot, ami ennek ellenére tartalmazza a heavy/power metál esszenciáját: kalap le, taps, meghajlás, vigyor, gratulációk.

Augusztusban Kirk és Hansen újra stúdióba vonultak, hogy felvegyék a 4 számos Silent Miracles-re keresztelt EP-t, ami csak balladákat tartalmaz: sokak szerint Kai legjobban az A While In Dreamland című nótában adta tanúbizonyságát énekesi képességeinek, amiben Hansen énekén kívül mindössze egy zongora hallható még (azért nem egy Mercedes Benz). Mivel azonban a végleges mixelés és keverés befejezése nem volt megvalósítható a turné kezdete előtt, így a megjelenés 1996 februárjára csúszott. A Land of the Free boltokba kerülését természetesen egy újabb turné, az európai Men on a Tour követte, amely igencsak hosszúra nyúlt, de sikeressége miatt az Alive ’95 CD formájában került megörökítésre az utókor számára, amelyet 1996 májusában vehetett a kezébe a nagyérdemű közönség.
1996 szeptemberében a banda egy újabb turnét tervezett lebonyolítani a régi haverral, a Rage-el, ill. a finn power metál óriás Stratovarius-al, de nem sokkal a próbák megkezdése előtt Jan Rubach és Thomas Nack úgy döntött, hogy elhagyja a bandát. Az okok világosak és egyszerűek voltak: Jan kilépésének oka Dirk Schlächter eredeti posztjában gyökerezett, és abban az elhatározásban, hogy ehhez vissza is akar térni, névlegesen a basszusgitárhoz. Szó volt ugyan arról, hogy Jan helyet cserél Dirkel, mivel Rubach állítólag mindig is szívesen töltötte volna be ezt a pozíciót az együttesben, de végül is nem vállalta, és a távozás útjára lépett. Thomas pedig teljes erejével egy másik zenei projectre akart koncentrálni, amit akkorra már jó ideje „futtatott”, ám szívességből még végigdobolta a turnét, Jan helyére azonban már a turnéra új gitárost kellett importálni Henjo Richter személyében.
A dalírási procedúrák a következő albumhoz 1996 végén kezdődtek meg, úgy hogy mindössze Hansen és Kirk alkották a bandát, és 1997 februárjáig eltartott, míg megtalálták a két új tagot Daniel Zimmermann, aki a Gamma Ray történetének talán legjobb dobosa, ill. Richter személyében, aki nagyszerűen teljesített 1 évvel azelőtt a turnén.

Az új felállás 1997 márciusában kezdte meg a stúdiómunkálatokat a soron következő albumon, amit májusban egy felvezető EP, a Valley of the Kings előzött meg, ami egy Judas Priest feldolgozást, a Victim of Changes-t is tartalmazza. A Somewhere Out In Space, ami a banda űrmániájának első, az egész világ számára kézzelfogható megnyilvánulása volt, augusztusban jött ki, olyan speed metál adrenalincsomaggal, mint a Beyond The Black Hole,és olyan slágerekkel, mint a Pray, ill. Dan dobszólójával, a Cosmic Chaosal. Az album egyik érdekessége a Watchers In The Sky c. szám, amit eredetileg az Iron Savior nevű banda jegyez, és szerepel az együttes 1997-es debütalbumán (tudniillik, akkor még Hansen benne volt az Iron Savior-ben), a Gamma Ray-féle verzión így értelemszerűen Piet Sielck is vendégszerepel, ill. a Blind Guardian-al való barátság jegyében Thomen Stauch töltötte be az ütős szerepét. Ahogy egyes rajongók mondanák, Hansen gitárja ezen az albumon sír a legszebben: bizony lehet benne valami!

2 évvel később, a Hammerfall-al és Jag Panzer-el eltöltött intenzív turnézás után, 1999-ben jött ki a Powerplant c. újabb Gamma Ray opusz, amely zeneileg újabb kapukat tárt ki a banda előtt, dalszövegeinek világa azonban az előző albumot idézi. A Pet Shop Boys feldolgozásról is elhíresült Powerplant szintén nagy sikereket ért el a világ minden pontján, nem is véletlenül, hiszen számai mai napig nagy koncertfavoritok, a hihetetlenül megkapó melódiával megáldott metál bomba, a Strangers In The Night csakúgy, mint a Manowar „fílingel” átitatott, ezáltal kissé bárgyú szövegekkel rendelkező Heavy Metal Universe, vagy éppen az epikus, de pálinkaként az emberbe maró Armageddon. A szintis szerepét a gitározás mellett Henjo Richter töltötte be. Sokan plágiummal is megvádolhatták a zenekart, hiszen a Short As Hell című nóta akarva-akaratlanul, de kiköpött olyan, mint a talicskások fekete slágere, az Enter Sandman.
Már nagyon érett az ideje egy igazi best of albumnak, azonban ezt megelőzte még egy érdekesség. Japánban kiadásra került a The Karaoke Album, ami 10 Gamma Ray szám karaoke verzióját tartalmazza: úgy látszik a japánok tudnak bulizni! Hansen még egy best of albummal is különlegeset akart alkotni, így a banda stúdióba vonult, hogy a régi számokat újra felvegyék: 13 számot újravettek, 7 remasztereltek, szép kezdeményezés, mondja a heavy metál rajongó, és bizony az! A munkában elfáradt tagok ezek után pedig 1 évre szabadságolták magukat, az újabb album megjelenését 2001-re tűzték ki, és azt ígérték, hogy olyan klasszikus bandákkal mutat majd rokonságot, mint az Iron Maiden, vagy a Judas Priest.

Az album végül a No World Order címet kapta (nem összetévesztendő a számcímmel, ami New World Order), és az ígéretekhez híven, ha mást nem a riffelésben a 80-as éveket idézte. Micsoda meglepetés, a csodálatos, és egyáltalán nem céltalan introval rendelkező album ugyancsak nagy sikereket ért el, a fiatalok körében is, új hívőket toborozva az együttesnek. A No Order World Tour során Európa számos országát meglátogatták, de kedvenceiket, a japán rajongókat se hagyták ki. Egy rövidebb pihenő után azonban újra szedték a sátorfájukat, és a Skeleton In The Closet Tour során több olyan számot is eljátszottak, amit nagyon régen, vagy soha nem prezentáltak élőben a közönségnek, mivel a setlistet a rajongók a hivatalos oldalon leadott szavazatai alapján állították össze. Igaz, csak néhány állomásos turné volt, de ebből 2, a barcelonai és a strasbourgi koncert rögzítésre került, a Skeletons In The Clost című élőalbumot hozva létre, az eddigi legjobb koncertalbumukat. A turnén egyébként a masterplanos Axel Mackenrott töltötte be a szintis szerepét. Ezután újabb turné következett, az Iron Maiden első 10 európai állomásán játszottak előzenekarként (hazánkban is Debrecenben), a Rayzin' Hell With The Beast turnén, amivel valószínűleg még több új rajongót toboroztak maguknak.

Közben 2002-ben még megjelent The Ultimate Collection címmel egy box set, amely az első 6 Gamma Ray albumot tartalmazza a Powerplantig bezáróan, digitális újrakeverve, és digipack formátumban, azaz felbonuszolva, igazi csemege a rajongók számára.
2004 elején kezdett el demo felvételeket készíteni a 4 muskétás az új albumhoz, egészen szeptemberig, amikor is újfent a stúdióban találták magukat 11 kész számmal, ami még több bombasztikus power metál elemet és komplexitást tartalmaz, mint az eddigiek. A felvételek 2005 májusában fejeződtek be, a megjelenési időpontot pedig szeptember 23-ára tűzték ki, időközben azonban feltűntek 3 nagy nyári fesztiválon is (Bang Your Head, Tuska, Monsters Of Rock), hogy bebizonyítsák a közönség számára, hogy még mindig élnek és virgáznak. Ősszel egy rendes európai turné is következett, a Nocturnal Rites és a Powerwolf előzenekarok társaságában, amellyel a PeCsaban is nagy sikert arattak a közönség körében.