VESSZEN

Nagymagyarország keresztrefeszítésének napja volt: 1920. június 4. P é n t e k ...
 
A békediktátum vezetői az aláírás időpontját június 4-én délelőtt 10 órára tűzték ki.

Az ország hangulata nyomasztó volt, a sajtó hangja levert, rezignált, drámai. E sorok írója soha nem fogja elfelejteni a mindenből viccet tevő, mindent kigúnyoló pesti humor jellemző gyártmányát, a Borszem Jankó vicclapot, amelynek június 3-i száma az első oldalon egy egész oldalas rajzot hozott. A rajzon lehajtott emberfők ezreinek tömege, az előtérben egy asztal, rajta egy papírlap s azon egy tollat tartó kéz. A kép aláírása ez volt: "Aláírjuk-e?" Vicclap karton soha még patakzó könnyekben ilyen sikert nem aratott.

A Kormány június 4-én katonai készültséget rendelt el az összes csapattestnél, csendőr-összpontosítások történtek és a városokban a rendőrőrszemeket megkettőzték.

Rádió akkor még nem volt. Párizzsal állandó telefonösszeköttetésben állt Budapest. A nagy lapok kiadóhivatalai előtt tömegek lesték a kirakatban időnként megjelenő hírközleményeket. Az utcák reggel óta valami furcsa nyugtalansággal voltak tele. Minden arcon szorongás, a tekintetek fáradtak, üresek, mint a halottasházaknál virrasztás után. Még a szokott utcazaj is tompább volt, mint máskor.

Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes hír, és akkor megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangozással temették múltjukat és jövőjüket.

Budapest percek alatt feketébe öltözött. Perceken belül fekete gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak, gyerekek mentek az az utcán patakzó könnyekkel, nem egyszer hangosan zokogva. Emberek rázták az öklüket az ég felé, hangosan átkozódva. Az Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutatva, őrjöngve kiabálta: (Hát ezért?)

Az utcákon ismeretlen, egymást soha nem látott emberek borultak egymás nyakába, a terek padjain zokogókat vettek körül vigasztaló emberek és az állandó és szakadatlan harangzúgásban rohant bele a gyászba és kétségbeesésbe ezer pesti rikkancs (Rendkívüli kiadás.) A lapok gyászkeretben, mindenki mohón olvasta, amit úgyis tudott, mindenkiben fellángolt a tehetetlen düh, csoportokban vezércikkeket olvastak fel hangosan...A Múzeum-téren elkezdték a himnuszt énekelni...és a harangok kongtak, kongtak szakadatlanul, szinte elviselhetetlenül.

A templomok gyorsan megteltek síró emberekkel, hisz a kétségbeesés mélyén mindnyájan Istenbe próbáltunk kapaszkodni, papok mentek fel a szószékre megkísérelni a lehetetlent, vigasztalni ott, ahol nem volt vigasztalás

A vidéken ugyanez volt a kép. Harangkongás, gyász és kétségesés mindenütt. Néhány ökölcsapáson, kisebb verekedésen kívül rendzavarások nem fordultak elő, hiszen az összes italmérések zárva voltak és minden közbiztonsági intézkedés megtörtént. Csak a harangok kongtak 10 órától kezdve mindenütt, minden városban és minden faluban két órán keresztül

"...14 éves fiú és negyedikes gimnazista voltam akkoriban. Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovács Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindíg. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig....és akkor megkondultak a harangok. Kovács Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt: (A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe), és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és őrökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: (Consummatum est)

Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok.

Nagymagyarország keresztrefeszítésének napja volt: 1920. június 4.

P é n t e k ...