Mielőtt belefognék a történetbe, valamit előre kell bocsátanom. Iszonyú nehéz lesz azoknak a Metallica szimpatizánsoknak bármi újat is mondanom, akik végigböngészték a Garage Inc. CD füzetmellékletét, vagy az együttesről szóló, nem is oly rég napvilágot látott, magyar nyelvű könyvet, esetleg mindkettőt. Számítva arra, hogy esetleg mégsem mindenki szerezte be eddig az említett kiadványokat, mégis nekifogok. Előrebocsátom, a könyvben írottakkal nem mindenben értek egyet, jóllehet Putterford kedvenc íróim közé tartozik. Ki tudja, talán éppen ezek a nézeteltérések teszik lehetővé számomra, hogy egyszer végre egy utcáról indult, megasztárrá lett zenekar életútja kapcsán tegyem meg észrevételeimet. Mert a Metallica orvosi ló, amelyen a rock és metal legkülönfélébb - jó és rossz - tulajdonságai kitapinthatók. Nézzük!

Jó benne, hogy a fiatalok energiájától, bizonyítási vágyától hajtva a rockerek és metálosok egészen másképp állnak az élethez, mint a legtöbb popzenész, aki alá odatolják a széket. Ennek következtében elementáris dobásokra, ritmusokra képesek, döngetnek, mint egy félőrült, ami egyben a thrash egyik alapismérve. Rossz, hogy amennyiben az ifjút hosszú évek során kifejlődő zenei tudása akár hajszálnyira viszi el a kiindulási ponttól, azonnal árulót kiáltanak rá. Pedig csak össze kell vetni a Metallica mai napig tartó sikerét, a thrash szabályaihoz mereven ragaszkodó, egykoron menő sztárokéval. És még valami. A könyv beleesik abba az oly gyakori hibába, hogy folyamatosan érdemként emlegeti a tagok heveny italozását, holott tudásuk és történetük nem erről szól. Egy-két extrém röffentés még belefér a pakliba, de az esemény oldalankénti többszöri méltatása már komolytalanná teszi a vedelést. Természetesen nem könyv recenziót írok, de ne az nyúljon a témához, aki Ritchie Blackmore-t énekesnek, a kanadai Saga együttest pedig dán koncertteremnek véli.

Az 1963-ban Koppenhágában született Lars Ulrich - eredeti nevén Large Oilrig - különben sem volt utcagyerek, jól kereső profi teniszező apjával már suhanc korában körbeutazta a világot. 1980-ban Amerikába költöztek, ahol zsákszámra vásárolta a húzós bandák lemezeit - közülük is leginkább a Diamond Head ragadta meg a fantáziáját -, belebolondult a dobokba és zenekart alapított. Hirdetésére James Hetfield és Lloyd Grant jelentkezett, a Metal Massacre válogatás albumra írt Hit The Lights szólóját végül mégis Dave Mustaine játszotta fel. Magukat egy Oregon állambeli fanzine után Metallicának nevezték el, többnyire feldolgozásokból álló műsorukkal első ízben 1982 márciusában jelentkeztek. Nem sokkal később Cliff Burton vette kezébe a bőgőt, Mustaine-nek pedig mértéktelen alkoholizálása miatt mutattak ajtót, így kerülhetett helyére Kirk Hammett. A fiatalok halál komolyan vették a muzsikálást, előfordult, hogy a fellépések közötti napokon 15 órát gyakoroltak, próbáltak. Meg is lett az eredménye, a rendkívül brutális Kill 'em All album formájában, amelynek eredetileg a kevésbé szalonképes Metal Up Your Ass címet adták. Ezen a zúzáson annyira felhevültek a fanzine szerkesztők, hogy ki is tüntették őket mindenféle címekkel. A siker jól jött, de egyben koloncot is kötött a lábukra, mert barátaik egy része ettől kezdve egészen napjainkig ehhez a lemezhez igazítja teljesítményüket. Teljesen feleslegesen, hiszen ha kizárólag ezt a vonalat vitték volna tovább, már rég elfelejtik őket. Lelkesedésük nem ismert határt, Dániában azonnal nekiugrottak az újabb lemez készítésének, igaz, közben Hetfield saját magát cserélte volna le a mikrofon mögött, ha John Bush (Armored Saints) kötélnek áll. Nem tette. Az igazsághoz tartozik, hogy Mustaine-nel lebonyolított 'válóper' ellenére az egykori gitáros nótái rákerültek az albumokra, sőt a villamosszéket megéneklő Ride The Lightning társszerzőjeként neve a következő LP címadója mellé is odakerült. Megszólalása fényévekkel körözte le elődjét, a csépelést klasszikus zenei betét, hard rockos - általánosabban metálos - elemek tarkították. Ennek következtében el is adtak belőle félmilliót, a fanyalgóknak mégis a korábbi nyers durvaság hiányzott, szerintük a fiúk eladták magukat, miközben a szaksajtó a thrash/speed vonal élharcosainak tartotta őket. Pedig az igazi változás még csak ezután jött. A Master Of Puppets nyolcperces címadó szerzeményébe olyan dallamos gitármotívumot illesztettek, hogy a thrash hívők egyenesen kiátkozták őket. Lars azzal vágott vissza, hogy darálni mindenki tud és abban tökéletesen igaza volt, hogy a riffek egyre sebesebb ismételgetése, ész nélküli váltogatása egy idő után haszontalanná és őszintén szólva unalmassá válik. A megjelenést követően turnén Ozzy Osbourne előtt 55 perces bizonyítási lehetőséget kaptak, de Hetfield karját törte és John Marshall nevű roadjuknak kellett helyettesítenie. Egy másik ennél lényegesen súlyosabb tragédia történt koncert közben a Long Beach Arena-ban, ahol az erkély korlátján illuminált, belőtt (?) állapotban egyensúlyozó személy lezuhant és szörnyethalt. Nem akadt egyetlen ember, aki visszatartotta volna ettől a halálos manővertől? És ha már a halálnál tartunk. 1986. szeptember 27-én éjjel a jeges dániai országúton a turnébusz egy éles kanyarban megcsúszott, oldalára billent, a mélyen alvó Burton kizuhant az ablakon, a jármű pedig maga alá temette. A túlélők a sokkot követő napokban még fontolóra vették, hogy abbahagyják a közös munkát, végül úgy döntöttek, hogy elhunyt barátjuk emlékének úgy adóznak leginkább, ha folytatják. Elkezdődött az utód kiválasztása. A véget nem érő meghallgatások során eljutottak az ismeretlen Flotsam & Jetsam játékos, Jason Newsted bemutatkozásáig, amikor is a három Metallica tag kivonult a slózira leengedni a fáradtgőzt. Közben egymásra néztek és anélkül, hogy összebeszéltek volna, egyszerre mondták ki: Ő a mi emberünk. Debütálására Japánban került sor, ahol rajongóik még azt hitték, hogy csak egy road ugrott be helyettesíteni. Mire lezavarták az előírt bulikat, véget ért az esztendő és mindenfelé csak arról beszéltek, hogy 1986 a Metallica éve volt.

A fellépés sorozat végén ismét a stúdióba vezetett az út, ám Hetfield barátunk ismét karját törte, ráadásul a menedzsment is úgy döntött, hogy pártfogoltjaik egyhamar ne jelentkezzenek új lemezzel. Áthidaló megoldásként a feldolgozásokat tartalmazó, négy nap alatt felvett Garage Days Re-revisited EP-vel lepték meg a türelmetlenkedőket. A húzás iszonyúan bejött, nem így a Castle Donington-i megmérettetés. Az első, kizárólag amerikai bandákból összeállított Monsters Of Rock fesztiválon színpadra lépett kvartett meglehetősen enerváltan adta elő magát, a csorbát pár nappal később a németországi, nürnbergi - csak angolul Nuremburg, amit a könyv fordítója nem tud - fesztiválon sikerült kiküszöbölniük. Csaknem két év után végre megjelenik az ...And Justice For All album, amely több szempontból is szakítást jelent a zenekar múltjával. A szövegek konkrét társadalomkritikai éllel támadnak, mint a The Shortest Straw, az Eye Of The Beholder, de kivált a címadó nóta esetében, amikor is kimondják, hogy a bíróságok már rég nem az igazságot keresik, hanem sztárügyvédek száj- és agycsatájának helyszínei. A legmegrázóbb tétel az One(=Az ember), amelyben egy végtag nélküli, magatehetlen szerencsétlen kínlódását tárják fel, erről forgatták legelső videoklipjüket is. A Metallica könyv ezt 'kétes értékű dicsőségnek' nevezi, csak tudnám miért. Az egymást követő jelenetek megrázóak, a Johnny's Got A Gun című, háborús témájú könyv -ebből vették az ötletet - alapján rendezett jelenetei döbbenetesek. Mindez hiába, a zenekar gúny tárgyát képezte azok szemében, akik megragadtak a thrash milliószor 'elcsépelt' kliséinél. Az egészben az a szomorú, hogy Lars és társai maguk is beálltak a fanyalgók sorába, holott semmi okuk nem volt rá. A One című opuszt a Los Angeles-i Grammy díjkiosztáson élőben is eljátszották, sőt mindenütt azt suttogták, hogy ők lesznek a nyerők. Nem így történt. A botrányos eredményhirdetés a Best Hard Rock/Heavy Metal kategóriában a Jethro Tullt hozta ki győztesnek. Ha eddig csak kétségei voltak valakinek a világban zajló díjkiosztások tisztessége felől, attól kezdve bizonyos lehetett abban, hogy a döntnökök még az egyes kategóriák mögöttes tartalmával sincsenek - szándékosan vagy tudatlanul - tisztában. (Egyébként ugyanez történt 1999-ben a magyarországi Aranyzsiráf díjkiosztásnál. Sz.G.) A lemezbemutató turné ettől függetlenül gyilkos 18 hónapig tartott, nem csoda, hogy a banda ezt követően szabadságolta magát. Kissé megkésett vigaszként érkezett a hír, hogy a One végül 1990-ben megkapta a Best Metal Performance (=BMP) Grammyt, ami ekkor már rendkívül erőltetettnek hatott és ugyanolyan botrányos, mint korábban a Jethro kategóriaidegen kitüntetése. (Egy évvel később a Queentől átemelt Stone Cold Crazy-ért ugyanezt a BMP kupát vehették volna át, ha elmennek az ünnepségre.) A lemeztelen időszakot a kiadó egy EP gyűjteménnyel hidalta át, amelyen csalinak három ki nem adott felvételt is elhelyezett. Üzletileg ügyes - bár nem igazán sikeres -, erkölcsileg igen csúnya dobás volt. A Metallica könyvben ebből az időszakból származó idézet, hogy '...Hetfield szégyenszemre Budweisert szürcsölgetett, és beismerte, hogy kedvenc itókájától, az Absolut vodkától eltiltották...'. Hogy Putterford süllyedt-e olyan mélyre, hogy ezt a baromságot tartsa fontosnak egy életpálya ismertetőben, vagy a zenekar rajongóinak véleményét tolmácsolta, nem tudom, de mindenképp elképesztően alacsony színvonal és felfogás. Ha egy zenészt annak alapján minősítenek, hogy mit iszik, akkor a műfajnak annyi. Az is elgondolkodtató, hogy az üzleti spirál hajtja olyan magasra a költségeket, hogy lassan már roppant kockázatos rockbandákkal foglalkozni, helyettük olcsóbban előrángatható bármelyik play-back tátogó ugri-bugri. Ha igaz, a Metallica 'fekete' - azóta viselik állandóan a gyász színű anzugot - albuma egymillió dollárba, azaz 220 millió forintba (!) került, és ennek a hihetetlen summának bizony valóban semmi köze már a rock eredeti szellemiségéhez. Az egészben az a morbid, hogy nem ezért szereztek újabb haragosokat, hanem az eszméletlenül jól - a klip formátumban is - elkapott Unforgiven hangszerelésért. Belekeverték ugyanis a spagettiwesternekben felhasznált egyik Morricone hangmintát, ami egyesek szemében halálos bűnnek számított. Megint mások a Nothing Else Matters líraisága miatt károgtak, holott egy tökéletesen felépített darab, tessék csak megfigyelni a gitárhangszínek fokozását. Az eredmény önmagáért beszél, még akkor is, ha hatalmas pénzt öltek a promócióba. A lemez Amerikában is, Angliában is No. 1. és ezt a hírt éppen az 1991-es budapesti koncert idején kapták, miközben a 17 milliós eladással a minőségi rock híveinek táborát szélesítették.

1992. április 20-án ők is a Wembley Stadionban tisztelegnek az elhunyt Freddy Mercury előtt, de ekkor még az a gond, hogy csak saját számokkal műsoroznak, Hetfield pedig csak egy rangos, alkalmi társulással nyomatja a Stone Cold Crazyt. Néhány hónappal később a színpadon felrobbant világítóberendezés súlyos égési sérülésekkel fekteti meg, átmenetileg ismét John Marshall - ekkor már a Metal Church tagja - helyettesíti. A rengeteg kritikai támadás ellenére 1993-ban a legkülönfélébb díjakat veszik át Amerikában, bár mint mondottam, ezek hitelessége megkérdőelezhető. Június 9-én a Cult és a Megadeth társaságában léptek fel az MTK Stadionban, ma már hihetetlenül alacsony, 1000 forintos belépőért. Be szép idők is voltak!

1995 májusa és 1996 februárja között iszonyú mennyiségű anyagot vesznek fel, dupla lemeznek szánják, végül két részletben tálalják. Elsőnek a Load kerül piacra, amelynek már valóban alig van köze - talán semmi - az eredeti Metallicahoz, ami korántsem minőségi, sokkal inkább műfaji váltást jelent. Az Ain't My Bitch akár a Doors-féle Radhouse Blues mintája lehetne, a Poor Twisted Me a Danzig, a Mamma Said a country pedal steel gitár hangzásával műt. Eredeti rajongótáboruk tökéletesen kettévált, ugyanakkor újabbakkal bővült és ezúttal a német Metal Hammer olvasói révén aratnak le minden babért, az év végi összesítéskor. A mindössze néhány felvétellel kiegészített korábbi reszli a Reload inkább a hard rock irányába húz, és ott van az újabb botránykő is, a The Memory Remains, rajta Mick Jagger egykori barátnőjének, Marianne Faithfulnak hangjával. Egyesek őrülten tajtékozva gyalázzák a zenekart, de ez már senkit nem érdekel, a nagy többség elfogadja a Purple No One Came hasonmás Bad Seed és a Beatles/King's X prototípusú Where The Wild Things Are ötleteket, az Attitude-ban még a hegedű is előkerül. Lars már csak tesz a megjegyzésekre, állítja, hogy a Metallica mindig is azt játszotta, ami neki tetszett. Ebben van is igazság, na meg üzleti érzék. Az egykori suttyókból 50 millió lemez eladása után a világ 38. leggazdagabb társasága lett. Ritkuló fürtű családapák, limuzinal járó, szivarozó tőkések, akik bevallásuk szerint a jövőben inkább a stúdiót választják a színpad helyett.  Nem kell irigyelni tőlük a sikert, a mai rockidegen környezetben is olyan széles tömegeket fognak meg újabban a '70-es évek hard rock korszakát idéző lemezeikkel, amelyek a techno/disco korszakban lassan már azt is elfelejtik, hogy valaha ilyen létezett.

Még valami. Számomra, és bízom benne, hogy nem vagyok egyedül, a Metallica akkor is ugyanannyit érne a szememben, ha egyetlen serleget, kupát sem vágtak volna hozzájuk a díjkiosztó komédiák alkalmával. Az sem érdekel, hogy mit, mennyit ittak, kit hánytak össze, amint azt a róluk szóló magyar nyelvű könyv csámcsogva tálalja. Ez a Monica Lewinsky színvonal.  Számomra a tehetségük az egyetlen mérce.

Szakács Gábor

Diszkográfia:

Kill 'em All - 1983
Ride The Lightning - 1984
Master Of Puppets - 1986
...And Justice For All - 1988
Metallica - 1991
Load - 1996
Reload - 1997
Garage Inc. - 1998

na meg egy csomó maxi különféle nemzetiségű változatban, pl.:

Box Set - Live Shit, Binge and Purge - 1993