Az alabárdos - nevével ellentétben - fő fegyverének a rapírt, azaz a vívótőrt tekinti. Shadonban és Gorvikban ez a vívótőr a rapír, más országokban, főleg Észak-Yneven a hosszúkard és a rapír ötvözéséből született kardot tartják hozzájuk méltónak. A két kard közt minimális eltérés figyelhető meg, vívásra, párbajra mindkettő tökéletesen alkalmas. A hosszúkard és a rapír ötvözetét először a déli Predocban kezdték el alkalmazni, innét a neve is: predoci egyeneskard. Vívóstílustól függően, az Alabárdos oldalán és bal kezében gyakran bukkan fel a hárítótőr. A Shadoni Párbajkódex nem csak, hogy engedélyezi, de külön fejezetekben taglalja a csak ezzel a kiegészítő fegyverrel történő vívás különféle szabályos módozatait, illetve a rapír-hárítótőr egyidejű használatát. Gorvikban néhol a hárítótör helyett a stilettot, ezt a csak és kizárólag szúrásra tervzett, hengeres, él nélküli, széles keresztvasú dísztőrt láthatjuk. Harcértékben a hárítótőr és a stiletto közt nincs sok elétérés.
Az alabárdos másodlagos fegyvere az alabárd. Ennek rendkívül sokféle változata és verziója létezik, sokszor országonként is. Shaodnban például nyolcféle alabárdtípust tartanak számon, melyeket egy ilyen alabárdos szégyenkezés nélkül használhat. Az egyszerűség kedvéért nem teszünk különbséget Harcértékekben ezek közt - amúgy is inkább csak kinézetre különböznek. Funkciójuk egyértelmű - a vértek átlyukasztására, a pajzstartó kar lebénítására, a lovas nyeregből való kirántására és a roham (gyalogos vagy lovas) megtörésére. Általános tévhit, hogy az alabárd - mint a többi szálfegyver - egyrészt ormótlan, másrészt lassú, harmadrészt esetlen, és nem utolsósorban nemtelen fegyver. Ez utóbbi pont kétségkívül igaz a kaszából-kapából áteszkábált alkalmatosságokra, ám azt senki hozzáértő nem vonhatja kétségbe, hogy egy alabárd bőven lehet olyan szép és művészi kidolgozású, mint akármelyik kard (lásd képtár). Az ormótlanságára pedig az a válasz, hogy az alabárddal háromféleképp lehet támadni anélkül, hogy "célba" kellene fordítani - a két végével és a közepével. A használat módja mindig attól függ, milyen a harci helyzet. Ha az első számú támadás sikertelen, nem kell ismét visszahúzni, majd új csapásnak vagy szúrásnak nekihuzakodni - elég továbbpörgetni a fegyvert, s a másik felével zsibbasztó erejű ütést mérni, vagy a közepén keresztbe fogni és mint a botvívók, úgy támadni.
Kétségtelen, hogy az Alabárdos csak kevésszer van arra szorulva, hogy testőri alabárdját harcban is használja. A harc számára a bajvívásból és a párbajból áll, ezt pedig karddal, a fegyverek királynőjével kell megvívni. Mindazonáltal ha a csatatéren vagy spontán helyzetben kényszerül harcra egy vértes, pajzsos, netán lovas ellenféllel szemben, az ilyenkor fogpiszkálóvá degradálódó kis vívótőrön kívül más fegyvere is akad.
Az Alabárdos a létét elsősorban a csatatereknek és a harcnak köszönheti. Mint már említett volt, az Alabárdos nem egyszerű harcos, akiket nagy tömegben vetnek be, s nem is tetőtől talpig páncélozott lovag egy hatalmas méretű és erejű harci paripán. Az Alabárdosok viszonylag kis létszámban léteznek, ennek köszönhetik kuriózumukat is. Mindig egy fontos és értékes ember vagy emberek kis csoportja körül alkotnak kíséretet, afféle dekoratív és reprezentatív testőrséget. Harcban külön részt képeznek a főcsapatok és a tartalék mellett - ők azok, akik csak akkor találkoznak az ellenféllel, ha a generálisokat vagy a főnemeseket kell kivágni egy meleg helyzetből, kimenekíteni őket úgy, hogy a főségek haja szála se görbüljön. Lovon és gyalogosan egyaránt hatékonyak, mégis ritkán jutnak szerephez - érthető módon. Talán éppen ezért van, hogy más elfoglaltságot találtak maguknak, talán ezért lehetséges ennek az újfajta nemes lovagi rétegnek a létrejötte és virágzása.
Az Alabárdos tradicionálisan egy rendkívül gondosan megmunkált és gazdagon díszített mellvértet visel - természetesen csak csatákban és illusztris alkalmakkor, esetleg utazás közben. Ez a mellvért jelentősen különbözik a lovagok nehéz páncélzatától - egy nyitott és díszes sisakon kívül semmiféle kiegészítő nem tartozik hozzá - sem vállvasak, sem lábvasak, sem karvasak, sem páncélkesztyű. A mellvért viszonylag vékony és könnyű, ezért nem nagyon akadályozza a mozgásban, ugyanakkor lényeges védelmet nyújt csípőtől a nyak vonaláig. Ennek a vértnek az értékei: MGT: 2 SFÉ: 2. A mellvért és a sisak alatt semmiféle további védelem nincs, ellentétben a lovagi vértekkel, ahol erős láncgúnya és bőr- vagy posztóvért egészíti ki az acéllemezeket. Az Alabárdosok mellvértje a legkiválóbb acélból, ritkán abbitból vagy mithrillből készül. Ám ezen különleges páncélok rendkívül ritkaságszámba mennek, éppen ezért szinte beszerezhetetlenek és rendkívül drágák és értékesek. Gyakran többet ének, mint a viselőjük (fogság vagy váltságdíj esetén). Egy abbit vagy mithrill mellvért értékei az Alabárdos számára: MGT: 1 SFÉ: 3.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
