SHADONI OKLEVÉLKIADÁS

JK: Akkor hamisítok egy oklevelet! Elvégre van Hamisítás Mf-om!
KM: Van nálad minden? Pergamen, toll, tinta, viasz?
JK: Aha, mind van. Itt a lapom, nézd meg!
KM: Rendben van, megcsináltad.

Ha ez ilyen egyszerű lenne...

Mint minden más civilizált helyen, Shadonban is az állam kialakulását és megerősödését szorosan követte az írasbeliség megnövekedése is. Az idők múlásával és az állam uralta területek gyarapodásával egyre fontosabbá vált, hogy a gyarló emberi emlékezet helyett valamely új, megbízhatóbb eszközt találjanak a későbbi időkre is kiható jogi tények megőrzésére: az oklevelet.

Nem minden iratot tekinthetünk oklevélnek. Ilyenek egyrészt a könyvek, amelyeknek tartalma érdekes, értékes és fontos lehet, de - kevés kivételtől eltekintve - nem tekinthetők hitelesnek. A levelek - gondolok itt a magánlevelekre - gyakran komoly hasonlóságot mutatnak az oklevelekkel, és gyakran nem is lehet egykönnyen eldönteni, hogy egy irat oklevél-e avagy egyszerű levél. Ezeken kívül természetesen még számos iratfajta létezik, de ezek fő jellegzetessége, hogy nem tekinthetők hitelesnek - amikor hitelesíteni akarják őket valamely okból, oklevélbe foglalják őket.

Oklevélnek azokat a meghatározott belső és külső formák szerint kiállított iratot nevezzük, amely önmagában áll, befejezett jellegű, lényege valamely jogi ügy kinyilvánítása, célja ennek bizonyítasa.

Előszöris tisztázzunk néhány fogalmat az oklevéllel kapcsolatban! Oklevéladónak nevezzük azt a személyt, személyeket vagy testületet, akinek vagy amelynek a nevében az oklevelet kiállították. Az a személy, aki ténylegesen elkészíti az oklevelet, az oklevélkiállító. A szervezett oklevélkiadást nevezzük kancelláriának. Az oklevelek lehetnek köz- és magánoklevelek. Közoklevelet csak meghatározott személyek és testületek állíthatnak ki; magánoklevelet gyakorlatilag bárki, bár hitelességük - s így felhasználhatóságuk - erősen korlátozott.

Az okleveleknek három nagy csoportjuk van. Az elsőbe tartoznak az ünnepélyes oklevelek, amelyek a legfontosabb ügyekben kelnek; a másodikba a kevésbé fontos ügyeket tartalmazó nyílt oklevelek; míg a harmadikba a zárt oklevelek, amelyek főleg parancsokat közvetítenek - felnyitásuk után, mivel ehhez a pecsétet szét kell törni, vagy az oklevelet más módon megrongálni, hitelüket vesztik.

Shadonban az oklevelek általában kikészített bőrre - pergamenre - íródnak. Közoklevelet más anyagra nem is lehet írni. A pergamennek épnek kell lennie, hiszen a szakadt, hiányos, összevarrt pergamen mind-mind megingatja az oklevél hitelességét. A pergament általában juhbőrből készítik, a bőr gondos tisztításával, áztatásával, dörzsölésével. A barbár Felföldön különösen elterjedt az un. felföldi pergamen: ennek csak azt a felét készítik ki rendesen, amelyikre az írás kerül; a hátoldallal (amelyik eredetileg a bőr szőroldala volt) szinte nem is foglalkoznak.

Különösen finom pergament lehet előállítani a fiatal, sőt akár a még meg sem született bárányok bőréből. Persze, még jónéhány állatfaj bőre alkalmas pergamen-készítésre: Shadon számos kolostorában, levéltárában őriznek kutya-, borjú-, sőt, akár emberbőrből készült pergameneket is.

A pergamenek alakja Shadonban általánosan fekvő téglalap. Igaz, ha nagyon hosszú egy oklevél szövege, a pergamen az Északon elterjedt álló téglalap formát veszi fel, de ez ezen a vidéken kivételesnek számít.

A pergameneket tollal írják. Ez főként libatollat jelent. Egy libának csak hat - szárnyanként három-három - olyan tolla van, amely elég nagy és szilárd ahhoz, hogy alkalmas legyen az írásra. Más madarak tollát - ritkaságuk miatt - csak elvétve alkalmazzák. A tollat a felhasználás előtt gondosan meg kell faragni, metszeni - a toll vágása nagyban meghatározza az írás képét.

Az oklevelek tintáját általában tölgygubacsból készítik. Ez fekete, színtartó tintát ad, bár a vastartalom néha kimarja a pergament. A legfőbb kancelláriák olyan - titkos - adalékokkal elegyítik a tintát, amelyek megőrzik annak színtartását, de a tinta oly erősen beleivódik a pergamenbe, hogy gyakorlatilag "kivakarhatatlan" lesz - ugyanakkor mégsem roncsolja a pergament, évszázadok elteltével sem rontva az oklevél olvashatóságán.

Az oklevelek írása Shadonban - bár ez minden shadoni írás sajátja - kissé elüt a Pyarronban megszokottól. A shadoni írás betűinek vonalai vastagok, egyenesek; az alul vagy felül kinyúló betűszárak rövidek. Bár az oklevelekben használt írás kerekdedebb, cirkalmasabb, hosszabb betűszárakat használó, mint a könyvek és a más iratok írásai, a vékony, elegáns pyarronival szembeállítva továbbra is fegyelmezett, egyszerű, robosztus betűképet ad.

Shadonban - miként a Délvidéken általában - a hitelesítes legfőbb eszköze a pecsét. Az aláírás kyr szokása Shadonban sosem volt képes gyökeret verni. A pecsétek átmérője 1-15 cm között váltakozik, formájuk pedig igen sokféle lehet, de legjellemzőbb a kör alakú. A pecsét általában viaszból készült, fémpecsétet Shadonban csak mutatóban lehet találni. A viasz általában természetes színű - vagyis piszkossárga. Bizonyos adalékokkal színes viaszt is elő lehet állítani: vöröset, zöldet, barnát, feketét és így tovább - de nem egy olyan szín van, melynek használata a pecséttulajdonos társadalmi rangját jelöli, így felhasználhatósága korlátozott. A pecséteknek három fő felfüggesztési módszere ismeretes. Az első a selyem- vagy kendersodraton lógó függőpecsét - ennek két oldala is lehet -, mely pecsét az ünnepélyes oklevelek sajátja; a pergamenen elhelyezett, rányomott pecsét - ez a nyílt okleveleken szokásos; s végül a zárópecsét, amely az összehajtogatott, zárt oklevél külsejére kerül, úgy, hogy az oklevél felnyitásakor a pecsétet fel kelljen törni - így az ép pecsét jelzi az oklevélben található titkos üzenet sértetlenségét.

Az oklevelekben nagyon jellemző bizonyos részek, formulák használata. A legtöbb oklevélben nem található meg az összes rész, de néhány mindig szerepel. Az okleveleket három nagyobb részre oszthatjuk: bevezetésre, fő részre és zárórészre.

BEVEZETÉS

- Első helyen - különösen az Egyház tagjai által kiadott oklevelekben - Domvik vagy valamely angyalának segítségül hívása szokott szerepelni. Pl.: "Az Egyetlen Isten, Domvik nevében", vagy "Adassék dicsőség Urunknak, Domviknak, legfőbb Védelmezőnknek".

- Utána általában az oklevélkiadó és a címzett szerepel. Ha alárendelt ír a felső szervhez - ilyenek pl. a királyhoz vagy a Főatyához intézett oklevelek - a címzett neve megelőzi az oklevélkiadót. A címzett - ez főleg az ünnepélyes oklevelekre jellemző - lehet általánosan is (pl.: "Mindenkinek, aki ezt az oklevelet olvassa és olvasni fogja").

- Általában szerepel még egy üdvözlő, köszöntő szó vagy félmondat (pl."üdvözlettel" vagy "illendő alattvalói hódolattal").

Ez a bevezetés gyakorta csak egyetlen, ámbár hosszú mondat.

A fő rész általában azt a jogi tényt írja le, amely miatt az oklevelet kiállították. Az ezt megelőző eseményeket Shadonban - ahol nem szeretik a fölösleges szószaporítást - csak néhány odavetett, az általánosságnál megmaradó szóval szokás elintézni (pl.: "minthogy XY mindig hűségesen szolgált minket és Atyánkat, ezért úgy döntöttünk, hogy"). Magának a jogi ténynek (pl. egy adománynak, végrendeletnek, stb.) leírása nagyon pontos, hiszen ebben a részben minden kötőszónak szerepe van - az öröklés szabályozásán át a birtok határainak részletes leírásáig, a kirótt kötelezettségektől a különféle mentességekig sokféle dolog található ebben a részben. Gyakori, hogy vallási és világi büntetést is kilátásba helyeznek azok számára, akik nem tartják be az oklevélben leírtakat (pl.: és aki szembeszállna ezzel, arra sújtson le az Egy Isten, Domvik haragja, s viselje el király urunk dühét is"). Ide tartozik az oklevél megerősítésének kötelező leírása (pl.: "Hogy ezen ügy felől soha kétség ne essen, kiadjuk kisebb pecsétünk rányomásával megerősített oklevelünket") - ezzel is nehezítve az esetleges hamisítók dolgát.

A zárórészben általánosan a kiadás ideje, helye szerepel, és az oklevélkiállító megnevezése. Utána gyakori még egy rovid, Domvikhoz idézett fohász alkalmazása.

Shadon oklevelei természetesen shadoni nyelven készülnek. Megfigyelhető, hogy az oklevelek nyelvezete általában valahol a helyben beszélt és a központi tartományban használatos nyelvjáras között helyezkedik el. A stílus egyszerű, célratörő, kerülik a túl díszes, cirkalmas, öncélú megoldásokat. Az oklevelek általában többes szám első személyben íródnak, de előfordul az egyes szám első és harmadik személy is.

KIRÁLYI KANCELLÁRIA

Shadonban természetesen az egyik - ha nem a - legnagyobb oklevélkiállító központ a királyi udvarban található. A kencellári címet kitüntetésként adja át a király, és valójában semmiféle munkával nem jár a kancellár számára; a kencelláriával szinte nem is áll kapcsolatban, csak az ünnepélyes oklevelek megpecsételésénél van szerepe. A kencellária tényleges vezetője az alkancellár. Általában középnemesi családból származó személy, a jegyzők közül emeli ki a királyi kegy. Ő irányítja, felügyeli a kancellária munkáját. Tisztje azért is felelősségteljes, mert ő őrzi a királyi nagypecsét első oldalát. Általában van egy - nagyritkán több - helyettese is.

A főjegyzők és jegyzők leginkább magas iskolákat végzett középnemesek, de a legtöbbször nem tagjai az Egyháznak. Ők készítik el az oklevél-tervezeteket, ők ellenőrzik a kész okleveleket. Oklevélkiállítóként őket tüntetik fel. Az írnokok tisztázzák le a tervezetek alapján az okleveleket. Munkájuk csak a kész szöveg szép formában történő lejegyzésére szorítkozik, az oklevél megfogalmazásán nem változtathatnak. Általában a köznépből származnak, ritka az, aki közülük a jegyzők soraiba emelkedik. A kancelláriához tartozik még a díjbeszedő, akinek be kell fizetni az oklevél kiállításának költségét; valamint a jegyzék vezető, aki a Királyi Könyvekbe bevezeti az oklevelek (rövidített) szövegét, hogy így hiteles példány maradjon a kancelláriában is.

Egy kisebb kancellária alakult ki a királyi bíróság mellett, amelynek élén a király bírói helyettese áll. Ebben szintén jegyzők és írnokok dolgoznak, s két intézmény nem különül el élesen egymástól - ha a bíráskodási időszak elkezdődik, a kancelláriában időlegesen kiválik a bírói kancellária, de ha az ítélkezés kiszabott ideje letelt, a jegyzők és írnokok visszatérnek a (nagyobb) kancellária kebelébe.

A királyi kancelláriákban készült oklevelek kivitelezése, nyelvezete kimagasló.

Shadonban a király - és az uralkodóherceg - vörös viaszra pecsétel; rajtuk kívül ez mindenki számára tiltva van. Az ünnepélyes oklveleket a függőpecséttel erősítik meg. Ennek előlapját az alkancellár, hátlapjat a kancellár őrzi. Az előlapon a király trónon ülő alakja látható; a felirat közli nevet, és persze címet is. A hátlapon mindig valamiféle Domvikhoz intézett fohász található. A kevésbé fontos, nyílt és zárt okleveleket a királyi nagypecséttel erősítik meg. Ez tulajdonképpen az alkancellárnál őrzött előlap. A királyi középpecsétet a király bírói helyettese őrzi, és a bíráskodás folyamán készült iratokat pecsételik meg vele. Hasonlít a nagypecsétre, de mindenképpen szerepel rajta, hogy ez a "középpecsét" vagy a "bírói pecsét". A királyi kispecsétet az alkancellár helyettese őrzi, és kisebb jelentőségű oklvelekre nyomják rá. Kis méretű pecsét, csak szöveggel, képi ábrázolás nélkül. A királyi gyűrűspecsét mindig az uralkodo ujján található, és ő titkos, bizalmas parancsok lezárására szokta használni. Szintén kis méretű, és csak egy körirat található rajta.

URALKODÓHERCEGI KANCELLÁRIA

Szinte mindenben megegyezik a királyival - annak hű másolata. Eltérés csak a méretekben - minthogy az ügyek számából eredően kisebb -, és persze a pecsétek feliratában van.

NEMESI KANCELLÁRIÁK

Shadonban minden nemes vagy nemesi család véset pecsétet - akár többet is. Ezeken általában a család címere szerepel, és esetleg utalás a pecséttulajdonos személyére. A közép- és főnemesek mellett már általában található egy-egy titkár, aki az esetleges írásbeli feladatokat ellátja. Persze, ezek az irományok csak a nemes alattvalói számára rendelkeznek kötelező érvénnyel - pl. semmiféle bíróság nem fogadja el azokat okleveles bizonyítékként.

Az olyan nemesek mellett, akik valamiféle állami megbízással rendelkeznek (mint a tartományok vezetői) már kialakul egy néhány jegyzőből és írnokból álló kancellária. A rájuk ruházott hatalomnál fogva hiteles oklevelek is kelhetnek ezen nemesek neve alatt. Általában nem vésetnek külön pecsétet, hanem a saját pecsétjüket használják a hivatalos kiadványaikon is - a megerősítést leíró sorban ezt mindig feltüntetik (pl.: "megerősítettük XY báró saját, személyes használatú pecsétjének lenyomatával").

VÁROSI KANCELLÁRIÁK

Shadon minden nagyobb városában találunk egy főjegyzőt, néhány beosztott jegyzővel és írnokkal; kisebb városokban csak egyetlen jegyző van, 1-2 írnokkal. Az ő okleveleik azonban csak a városon belül érvényesek; és a városi írásbeliségben egyébként is elhanyagolható az oklevelek kiadása. A városok természetesen saját pecséttel bírnak, amelyet a főjegyző vagy a jegyző őriz.

KÖZJEGYZŐK

Már Shadonban is megjelentek - északi mintára - itt-ott a közjegyzők, de gyökeret verni nem tudtak. A Gályák Tengerének partja mentén található csupán egy-kettő a nagyobb városokban. Shadoni különlegesség, hogy a közjegyzők is pecsétet használnak, ellentétben északi társaikkal. A közjegyzők működhetnek hercegi és királyi felhatalmazással, de általában mindkettőt megszerzik. A közjegyzők feladata a hozzájuk fordulók ügyes-bajos dolgainak oklevélbe foglalása, a magánírásbeliség intézése - lenne, ha azzal nem foglalkozna a Shadon népe által sokkal megbízhatóbbnak tekintett Egyház. A közjegyzők legfőbb klientúráját a Shadonban tartózkodó idegen kereskedők és más külhoniak adják.

EGYHÁZI KANCELLÁRIÁK

A legnagyobb és legfontosabb kancellária - természetesen - a Főatya mellett alakult ki. Az itt dolgozók mind az Egyház tagjai, világi személy sosem kaphat itt állást. A kancellária vezetője mindig bíboros (Cardinalis), a jegyzők és írnokok főleg papok (Sacerdos-ok). A kencellária munkájának csak egy kisebb része jelenik meg oklvelekben - ezeket főként világiaknak szánták. Ezek nagyon jól kivitelezettek, etalonnak szamítanak. A belső használatra szánt iratok kiállítása kevésbé gondos, hiszen az Egyház berkeiben elegendő az adatok feljegyzése, nincs szükség jogi hitelességre. A Főatya okleveleit mindig függő, kettős pecséttel erősítik meg. Ennek előlapján a DRR betűk találhatóak, a körirat pedig a Főatyára utal; a mindenkori Fpatya neve a hátlapon szerepel. Ezt a pecsétet a kancellár-bíboros őrzi. A Főatya ujján található gyűrűspecséttel szokták megerősíteni - ha szükséges - a belső használatra szánt iratokat. A Főatya - miként az egész Domvik Egyház - zöld pecsétviaszt használ.

Az Egyház regionális vezetőinek (bíborosok, érsekek) is lehetnek kancelláriáik, de ezek oklevélkiadása nem jellemző.

Általában jellemző, hogy az Egyháziak által kiadott oklevelekben egyes szám első személyt használnak - kivéve, ha testütetről van szó -; valamint igen gyakoriak a különböző szerénykedő formulák (pl."Domvik szolgáinak legalázatosabb szolgája" - ezzel a formulával kezdődnek a Főatya oklevelei).

Míg Északon - kyr hatásra - a közjegyzőségek alakultak ki, Shadonban ezt a szerepet egyes szerzetes-kolostorok töltik be. Több szerzetes-rend is foglalkozik irásbeliséggel, bár persze nem ez a jellemző az Egyetlen szerzetes-papjaira, sokkal inkább az elzárkózás. Ezen rendek kolostorai nagyobb városokban vagy azok közelében találhatóak, hiszen eldugott helyeken, erdők mélyén nem tudnának működni. Az oklevelek az egész szerzetes-közösség nevében kelnek, közösen felelnek minden kiadványért. Természetesen csak a tagok egy része foglalkozik ténylegesen az oklvelekkel, de a hangsúly a testületen van. Gyakorta a pecsétet is olyan szobában őrzik, amelyet több zár véd, nehogy egyetlen tag képes legyen valamely irat megpecsételésére. Általában kis, ovális alakú pecséteket használnak - zöld viaszra -, melyen a DRR betűk és a rendház neve szerepel.

Ezek a kolostorok sokféle feladatot látnak el. Ezek egyik része a bevallások: amikor is a szerzetesek szerepe csak egy jogi esemény írásos megerősítése, a felek felkérésére. Ilyen például az adásvétel, a csere, a zálogba adás, a végrendelet. Ezekről hiteles példányokat adnak ki a feleknek, ők pedig megőriznek egy másolatot - persze mindezt illő, bár szerény fizetség ellenében.

A másik rész a jelentések: amikor is valamely felsőbb - világi vagy egyházi - hatósag parancsot küld, amelynek a rend tagjai eleget tesznek, és erről jelentést küldenek vissza. Ilyen lehet például a birtokbaiktatás, a határjárás, eskü letétele valakivel, időlátás (életkor megállapítása), stb. Ilyenkor általában a felbontott parancslevelet megőrzik, annak hátuljára írva a válasz tervezetét.

Minthogy ezen kolostorok levéltárral rendelkeznek, magánszemélyek és családok is gyakorta helyezik ide letétbe fontos irataikat, hisz sokkal nagyobb az esély a megmaradásukra, mint a szúrágta padlásokon vagy a vizes pincékben.

Persze, egy ilyen oklevél hitelessége szempontjából az is számít, hogy hol adták ki. Általánosan igaz, hogy mindig a legközelebbi rendházé a leghitelesebb, hiszen ők ismerhetik leginkább az ügy körülményeit, és minél távolabb került valaki saját szűkebb patriájától, annál nehezebbé válik az általa ismertetett adatok ellenőrzése (saját ügyben persze nem adhatnak ki a szerzetesek oklevelet, akkor ők is egy másik kolostorhoz fordulnak). A tartományok fővárosaiban található kolostorok oklevelei az egész tartományban érvényesek, míg a Shadon városában található hatalmas, Királyok Királya kolostor, az uralkodóherceg védnökségét élvező Ötödik Angyal rendház, valamint a Főatya kancelláriájának részeként működő iroda illetékessége az egész birodalomra kiterjed.

Ha egy egyszerű embernek valami ügyes-bajos dolgában írásbeli kérvényre van szüksége, akkor persze nem ezekhez a magas és magasztos rendekhez megy, hanem a bértollnokokhoz. Minden nagyobb piactéren található egy-kettő, nagyvárosokban már egész utcákat töltenek meg. Pár garasért elkészítik a megrendelő számára szükséges kérelmet, folyamodványt, vagy bármiféle más írást. Ezeknek semmiféle jogi hitele nincs, de arra nincs is szükség - bíróság elé ritkán kerül. Egyébként az írástudatlan emberek számára már egy egyszerű irat is örökérvényűnek és megbízhatónak számít.

Mint az eddigiekből is kitűnt, nem is olyan egyszerű oklvelet hamisítani. Ismerni kell a megfelelő formákat és formulákat, amihez vagy kancelláriai gyakorlat, vagy pedig sok, a kérdéses időből származó oklevél kell. Ez pedig nehéz ügy, hisz mindenki úgy vigyáz az okleveleire, mint a szeme világára. Kétféle módszer van. Az elsőnel egy már meglévő, hiteles oklevelet alakítanak át, míg a másiknál teljesen új oklevelet készítenek. Ilyenkor vagy csinálnak új pecsétet is, vagy egy másik oklevélről igyekeznek valamilyen módon - pl. felforrósított dróttal - leszedni a pecsétet, hogy legalább az valódi legyen. Egy kész oklevélből kitörölni, abba beleírni, betoldani, átírni kockázatos vállalkozás. Már úgy is nehéz megcsinálni, hogy ne látszódjon; azonkívül ott van még a levéltárban őrzött másolat kérdése...

Új oklevelet készíteni pedig szinte lehetetlen. Bár egy adott fajta kézírást akár egy hét alatt is tökéletesen be lehet gyakorolni (megfelelő ügyességgel és gyakorlattal), de az oklevélben számos olyan rejtett védekező mechanizmus található, amelyeket csak a beavatottak ismernek. Megfelelő helyen helyesírási hiba (hiszen, aki nem tudja ezt, az nem mer hibát véteni); ugyanazon kifejezés más-más szavakkal, kulcs szerint; hány és milyen színű selyemzsinórból készül a sodrat, amin a pecsét függ; és így tovább. Egy kancellária általában 15-20 féle titkos hitelesítő eszközzel dolgozik, ebből egy oklevélben 5-6-ot használnak fel. Számos hamisító járt már úgy pórul, hogy hiába dolgozott heteken át, egyetlen rápillantással felismerték munkájáról, hogy nem eredeti - a szerencsétlen még a máglyán sem tudta, hogyan is bukott le. Mert aki oklevelet hamisít, az készüljon arra is, hogy - mintha csak pénzt hamisított volna - nemcsak hogy főbenjáró bűnt követ el, és lebukása után máglyára vetik, hanem egyenesen felségsértést követ el, így minden jószága is a kincstárra száll - s ha volt családja, azok számára csak a kegyelemkenyér és a koldulás marad.

Azonkívül, ha más bizonyíték nincs valamely vita eldöntésére, vagy annyira fontos dologról szól az oklevél, nem ritka, hogy az Egyház mágiát is bevet a hamisítás megakadályozására vagy felfedezésére. Márpedig Shadonban ritka az olyan, aki nem az Egyház tagjaként képes mágiát használni - az ilyenek pedig nem kockáztatják a fejüket holmi oklevéllel megszerezhető előnyökért.