A novellát írta: Pászti Ferenc (Hiúz)

TÖREDÉKEK

Benedic Deshar, akit csak Sápadt Dalnokként ismertek Erion kocsmáiban, óvatosan közeledett a romok felé. Nem Arel, a háborúság úrnője, nem is Krad, a Tudás és Kíváncsiság patrónusa vezette megfáradt lépteit. Alborne, a legendák és enigmák istenének útmutatása alapján jutott el idáig, nem kis nehézségek árán. Nem a harc iránti vágyakozás, nem is a kutatás izgalma vonzotta a Taba el Ibara sivatagának mélyére - magányos kobzos lévén nem akart mást, mint egy dalt, egy felkavaró történetet, ami végre meghozza számára az oly régóta áhított hírnevet és dicsőséget. Egy legendára vágyott, amit ha ő énekelhetne meg először, megnyitná előtte Erigow fényes palotáinak kapuit, jólétet és biztos megélhetést nyújthatna számára.

Csend honolt a táj felett. Szellő sem rezdült, hogy enyhülést nyújtson a forró ibarai napsütésben. A porvihar, melynek toronymagas tölcsérét már napokkal ezelőtt észrevette, és amelynek szíve felé hosszú órákon át vitték fáradtságtól reszkető lábai, végre lecsillapodott, nem járta veszett táncát a sivatag felett. A bárd könnyen megtalálta a helyet, ahol a szél folyómedernyi mélyedést vájt a dűnék közé, majd át is kellett kelnie annak több száz méter széles gyűrűjén. A belső perem meredek homokfalát megmászni embertpróbáló feladat volt ugyan, de miután sikerült a süppedős dűne oldalán felkapaszkodnia, végre megpillanthatta az amundok sivatag mélyén rejtőzködő, elátkozott szentélyeinek egyikét.

A templom bejárata sötéten, elhagyatottan tátongott. Előtte törött oszlopok és két óriási szobor megcsonkított maradványai hevertek. Benedic óvatosan kerülgette a néhol mázsás sziklatömböket, majd egy apróbb szilánkot felemelve a földről, maga köré gyűjtötte a környék megkínzatott manahálójának tépett foszlányait.

A kheb-thueth lassan balra fordította fejét. Testvére szörnyarca szenvtelenül nézett rá vissza kéken izzó tekintetével. Egyszerre fordultak és indultak meg a betolakodók felé. Öten voltak - a homokvihar megállítani nem, csak lelassítani tudta őket. Fekete ruhás emberférgek, akik apró, haszontalan fegyvereket szorongattak kezükben. A szobordémon tudta, ezek itt feleslegesen hozták magukkal a feketére edzett ércdarabokat. Ők legyőzhetetlenek, kőből faragott testük ellenáll a legkeményebb acélnak is.

A behatolók maszkkal takarták el arcukat, sötéten villanó szemeik egyáltalán nem árulkodtak félelemről vagy bizonytalanságról. Gyorsan és céltudatosan mozdultak, akár egy kahrei gépezet, és pillanatokon belül elnyújtott vonalban közelítettek a szobrok felé.

Súlyos öklök lendültek előre, hogy szétzúzzák a két legközelebb merészkedő behatolót, majd pillanatokkal később porfelhő csapott fel, mikor az ütések (arasznyival elkerülve a félrevetődő testeket) a homokba zuhantak. A kheb-thueth nem lepődött meg, talán nem is lett volna rá képes - ehelyett hűvös nyugalommal lépett egyet balra, hogy ily módon tapossa el a szemtelen mitugrászokat. Megint csak kevéssel vétette el egyiküket, de ez egyáltalán nem kedvetlenítette el, nem tántorította el céljától. El kell pusztítania a Kékarcú minden ellenségét. Érezte, jó lesz mielőbb végezni velük, és sejtése beigazolódni látszott, mikor a kavargó homokfalból újabb három feketeruhás lépett elő. Bosszantotta, hogy az első öt még mindig köröttük szökdécselt, újra és újra elkerülve a rájuk záporozó rúgásokat és ütéseket. Eleddig mindenfajta sérülés nélkül megúszták. A bálvány azonban tudta, nem bírhatják az idők végezetéig a harcot úgy, ahogy ő. Eddig még senki sem bírta.

Vállcsont tört reccsenve szilánkokra, mikor a mázsás ököl végül eltalálta az egyik behatolót. A test métereket repült hátra, majd tompa puffanással elterült a homokban, és nem mozdult többet. Társai nem törődtek vele, rendületlenül folytatták veszett táncukat a két szobor körül - most már kicsit több helyük volt "harcolni".

Az újonnan érkezettek tisztes távolban álltak meg, és onnan követték szemmel a küzdelmet. Egyikük most mély torokhangon kiáltott, bal kezével széles mozdulatot tett, majd a küzdők felé intett kinyújtott mutatóujjával. A kheb-thueth csak most, túl későn vette észre azokat a pókháló-vékonyságú selyemszálakat, melyeket a bosszantó emberfattyak tekertek lábai és le-lesújtó karjai köré. Hát ezért nem használták a haszontalan pengéket! Hirtelen erős acélsodronyok szorították gúzsba tagjait. Karját képtelen volt mozdítani, és mikor lépni próbált, egyensúlyát vesztve zuhant a faragott oszlopok közé. Hatalmas robajjal érkezett a homokba, porfelhő csapott fel körötte, kőszilánkok repkedtek. Igaz, nem az ő testéből szakadtak le a súlyos szikladarabok. Ő sérthetetlen - a Kékarcú áldása mindenki ellenében megvédi. Alig ért földet, kőizmait megfeszítve próbálta szétszaggatni béklyóit, ám hiába. Fejét fektében elfordítva még látta, hogy testvére is hozzá hasonló szorult helyzetbe került. Felgomolygó, egyre gerjedő gyűlöletéből próbált erőt meríteni, azt remélve, elég lesz ahhoz, hogy letépje a testét mozdulatlanságra kárhoztató kötelékeket.

A feketeruhások a szobrok köré gyűltek, ruhájuk mélyéről vésők és kalapácsok kerültek elő, majd szerszámaikkal több helyen ütéseket mértek a bálványok testére. Úgy tűnt, értik a dolgukat; pontosan tudták, hova kell illeszteni a vésőket és mekkora erővel kell rájuk sújtani, mert ütéseik nyomán újabb és újabb repedések jelentek meg a kőmonstrumokon. Ősi jelek izzottak fel halványkék fénnyel, majd halványultak el, ahogy sorra eltávozott belőlük a mágikus hatalom.

A kheb-thueth érezte, ereje egyre fogy, nem tudja már faragott izmait olyan erővel megfeszíteni, mint régen. Egyre kevesebb szállal kötődött sziklabörtönéhez. Szabadság? - gondolta, de aztán emlékezett a Kékarcú Istennel köttetett szövetségre, és úgy döntött, nem adja fel a harcot. Még egy utolsó erőfeszítést tett; minden haragját és gyűlöletét belesűrítette a mozdulatba, hogy végre szétfeszítse a teste köré font béklyókat. Valami nagyot pattant. Érezte, innentől könnyű dolga lesz - sikerült kiszabadítania az egyik karját. Magasba lendítette hatalmas öklét, hogy egyetlen mozdulattal zúzza szét a bosszantó emberférgeket, de a mozdulat megakadt, és a bálvány elképedve meredt csonka végtagjára. Rádöbbent, hogy félelmetes fegyvere - súlyos sziklaökle - csuklóból vált le, mikor kitépte magát a mozdulatlanságra kárhoztató fogságból. Ezalatt újabb és újabb ütések záporoztak rá mindenfelől, és már képtelen volt újból magasba emelni karjait. Fájdalmat azonban nem érzett. Nem is érezhetett, hiszen soha más formában nem tapasztalta, mint nagyszerű ízként és erőt adó élelemként. Valaha abból táplálkozott. Akkor még nem a Kékarcú ereje éltette, akkor még minden más volt. Nem egy test börtönébe zárva élt eseménytelen éveken keresztül, nem kellett ostobaságnak tűnő parancsokat teljesítsen. Régóta nem érzett boldogság töltötte el, mikor újra a levegőbe emelkedett. Visszakapta régi életét…

Benedic tarisznyája mélyére rejtette az apró kőszilánkot, majd újra körbejárta a kapu előtt szétszórt sziklatömböket. Észrevette a vésővájta nyomokat a szobrok testén, ujjai között percekig morzsolgatta a vékony selyemszálakat, majd később végigsimított kezével a kheb-thueth egykori szörnyarcán. Vizsgálódott még egy darabig, majd mikor már semmi érdekeset nem talált, a bejárat felé fordult.

A hatalmas kőajtó szárnyai darabokra törve hevertek az előcsarnok padlóján, újabb bizonyítékaként a behatolók hatékonyságának. A dalnok késztetést érzett rá, hogy újra varázsoljon, és így derítse ki, miképpen jutottak át a támadók a súlyos kapuszárnyakon, de sejtette, valamilyen mágikus praktika lehetett segítségükre. Gyanúja beigazolódni látszott, mikor jobban megvizsgálta a törmeléket, és felfedezte, hogy egyes helyeken a kő mintha megolvadt volna, a közelben pedig koromfoltok éktelenkednek a padlón és a falakon. A kaput valaha dús faragásokkal díszítették, és az amund képírás színes rajzolatai még most is ott kanyarogtak egyes épen maradt felületein. Benedic gondolt rá, hogy a nála lévő széndarabbal átsatírozza a jeleket egy rizspapírra, de aztán elvetette az ötletet, és inkább a külső csarnok oszlopait kezdte vizsgálgatni.

Vér - állapította meg, mikor a terem közepe felé járva sötétlő foltokat pillantott meg a padlón. Baljós előérzete támadt. Valahonnan a terem túlsó vége felől neszezés hallatszott. Vékony pengéjű vívótőre, amit önmagát megnyugtatandó húzott elő még a bejáratnál, most nevetséges játékszernek tűnt izzadó tenyerében. Jobb híján mégis ezt tartotta maga elé, ahogy óvatosan araszolt az oszlopok között a zaj irányába.

Orrát hirtelen émelyítő, édeskés szag csapta meg. Megszédült és egy vaskos pillérnek támaszkodva próbált úrrá lenni a hullámokban rátörő rosszulléten. Erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak, nem tudta öklendezés nélkül megállni a rátörő undort - torkában keserű savó gyűlt fel, szemeit saját sós könnyei marták vörösre. Karját arca elé kapva apró kortyokban próbált levegőt venni, s mikor szervezete végre leküzdötte a testét görcsbe rántó hányingert, úgy döntött, óvatosan továbbhalad a nesz forrása felé.

Hirtelen pillantotta meg az egyik faragott oszlop mögül kilógó lábat. A mozdulatlan, meztelen lábfejek bronzosan csillogtak a szűrt fényben, a hozzájuk tartozó ujjak pedig vádlón, egyben védtelenül meredtek a terem mennyezete felé. Tulajdonosuk már halott lehetett egy ideje. Benedic hasztalan várt percekig egy oszlophoz simulva a félhomályban, semmi sem mozdult. Az ifjú bárd mégis rettegett közelebb óvakodni, a tetem felől hallatszó kísérteties hangok továbbra is félelemmel töltötték el. Élénk fantáziája újabb és újabb veszedelmek vízióit idézte elé, alig győzte elhessegetni az előtoluló rémképeket. Végül mégis összeszedte bátorságát, és addig araszolt előre, míg szemügyre nem vehette a padlón elterülő amund holttestét.

A rosszullét újabb hullámai törtek rá, és ő émelyegve hátrált el a szörnyű látvány elől szemeit mereven a padlóra szegezve. Mivel ez sem hozott megkönnyebbülést, sietve elindult kifelé. A kapu előtti homokra bukva úrrá lett kiújuló hányingerén. Bogarak - gondolta undorodva, ahogy felidézte maga előtt a halott amundot, illetve azt, ami megmaradt belőle. Várt még egy darabig, hogy légszomja lecsillapodjék, majd színes kendőt kötve arca elé visszaóvakodott az előcsarnok félhomályába. Úgy döntött, most más úton fog haladni az oszlopok között, de alig tett pár lépést, máris újabb oszló tetemre bukkant. Ezen is ugyanazok a fekete páncélos bogarak nyüzsögtek sűrű tömegben. A foszladozó hús alól itt-ott elővillant a csontok törtfehérje.

Benedic kábultan botorkált a terem túlsó vége felé, ahol az első holttestet találta. Mindenképpen vissza akart jutni a tetemhez, mert már az első alkalommal szemébe ötlött valami, amiről úgy gondolta talán segíthet kideríteni, mi is történt napokkal ezelőtt az oszlopcsarnokban. Viszonylag hamar sikerült visszatalálnia a testhez, bár közben további két halott harcost is észrevett a padlón kiterítve - a dögevők hozzájuk sem voltak kíméletesebbek.

Egy pap - állapította meg pár lépésnyi távolságból szemlélve a feketepáncélos rovaroktól hemzsegő tetemet. A félhomályban is tisztán látszott a kis ezüstkorong, közepén a két apró fényponttal: Amhe-Ramuun szemei izzottak ott. Érte hajoltában a dögletes bűz még a kendőn keresztül is megtántorította. Néhány izgatottan kerregő bogarat undorodva arrébblökdösött, majd egy erőteljes rántással letépte a hulla nyakából a Kékarcú szimbólumát. Gyorsan elhátrált a tetemtől, megállt a csarnok közepén, és várta, hogy a mágia hullámai újra körülöleljék…

Amenethi hat-neb feszülten várakozott a félhomályban, egysége az árnyékok mélyén rejtőzött. A belőlük sugárzó vadság és gyűlölet számára olyannyira ismerős illata belengte a termet. A kis csapatot összetartó kötelék szálai megnyugtatóan simultak össze szellemkezében, a képzeletbeli háló fonatai egyelőre még sikeresen tartották vissza vérre szomjazó harcosait. Várakoztak.

Amenethi haragmester volt: papnak született, mégis harcosok között felnevelt tagja lett a közösségnek. A címmel, ha veleszületett rangjához méltó megtiszteltetés nem is, de annál nagyobb felelősség járt. Nem volt könnyű feladat népének legvadabbjait irányítani; megfékezni és támogatni őket egyszerre. Érezte a belőlük áradó gyűlölethullámokat, melyek olyan erővel tomboltak körötte, hogy akár őt is képesek lettek volna elsodorni és a mélybe taszítani, ha nem tanulta volna meg már évekkel ezelőtt, hogyan lehet úrrá felettük. Tudta, hogyan kell meglovagolni és új irányba terelni indulataikat, miképp csillapítsa le tajtékzó tombolásukat, ha majd véget ér a harc. Képes volt rá, hogy egyik harcosának túláradó haragjából erőt nyerve segítsen meg egy másikat, vagy az egész egység gyűlöletét egyetlen harci rikoltásba sűrítve zúdítson pusztító, nyers mágiát az ellenségre. Haragmester volt, a legjobbak közül való, és most újra lehetőséget kapott, hogy képességeit a Kékarcú szolgálatába állítsa. Felkészült rá: ha kell, vérét folyatja a templom és az Isten Testének védelmében. Nem engedheti meg, hogy a behatolók eljussanak a belső csarnokokig. Parancsot kapott, és ő engedelmeskedik.

Szerette ezt a háborút. Sajnálta ugyan, hogy a hadjárat a kezdeti sikerek után az utóbbi időben megtorpanni látszott, de így is nagyon helyénvalón alakultak az események, hiszen a Kékarcú ellenségei szenvedtek. Bosszantotta, mikor egységét visszarendelték a harc sűrűjéből azzal a feladattal, hogy egy magányos templomot őrizzenek a Birodalom közepén, de tudta, nem kell már sokáig tétlenül várakoznia, és hamarosan visszatérhet a harcok sűrűjébe.

Az Isten Testének ezidáig hat hordozója pusztult el a háború során: további veszteségek nem voltak megengedhetőek. Épp ezért kapta ő és kis csapata a parancsot: védelmezzék meg Sabateth amhe-thuetht, a Titkok Ismerőjét, a Kékarcú Testét, ki Kilencedikként jött újra el, és akit Kecskefejűként rettegtek az Ősök Háborújában. A várakozás fárasztó, türelmetlen órái nem nagyon voltak ínyére, ennek ellenére igyekezett a lehető legjobban felkészülni a támadásra. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Neemeth hat-neb kudarcot vallott, a Régiek Nyelvén Szólók szövetsége nem hozta meg a várt sikert, és a kosfejű fattyúisten katonái mégis beavatkoztak a Kékarcú Szent Háborújába. A figyelmeztetés, mellyel újdonsült "barátaik" érkeztek, igaznak bizonyultak. Ankaeth amhe-thueth templompiramisát is azok a messzi vidékről származó harcosok dúlták fel, akikről az iss-iguardok híradásai szóltak. És a gyűlölt ellenség most errefelé tart.

A Kékarcú tekintete elől persze nem tudtak elrejtezni, így az Isteni Tudat napról napra figyelemmel kísérhette az egységek közeledését. Alighanem kosfejes fattyúistenük szennyes mágiája repíthette kicsiny csapataikat a Fenséges Birodalom számos pontjára három nappal ezelőtt. Legtöbbjüknek sikerült a templomok közelében földet érnie. Szerencsére a hátország korántsem olyan védtelen, mint azt az emberfattyak gondolják végtelen ostobaságukban. Legtöbb fegyveresük már a Kék Hold első feljövetelekor rajtavesztett. Dertemethik és Mahannaethik tépték szét őket a Kékarcú parancsára, vagy a sivatag puha homokja nyelte el tisztátalan testüket. Voltak akiket a Szelek Szellemei kínoztak halálra, mások saját varázslataik áldozataivá lettek. Egyes szerencsésebb egységek azonban túlélték az őket ért megannyi támadást, és rendületlenül nyomultak előre a templompiramisok irányában. Így volt ez azokkal is, akik éppen a külső kapuk őrbálványain próbálnak áttörni. Ha idáig eljutottak, már a kheb-thueth sem okozhat nekik gondot - gondolta magában, hogy aztán elégedetten nyugtázhassa a bálvány üzenetét. Egy támadó máris rajtavesztett.

Amenethi hat-neb kinyúlt tudatával, és néhány másodpercig a kheb-thueth szemein keresztül figyelte a kapu előtt folyó harcot. Alig páran vannak, nyugtázta magában a látottakat, majd mikor a bálvány a földre zuhant, gyorsan visszahúzódott a benne lakozó szellemlény gondolatai elől. Némán megpendítette a képzeletbeli háló fonalait, jelezve veteránjainak: készülhetnek a harcra.

Nem kellett sokáig várniuk. A kapu kőszárnyai fejfájdító kondulással nyelték el a rájuk rontó mágia első rohamát. Újabb és újabb döndülés - az emberférgek varázstudói kitartóan próbálkoznak. Helyes. Legalább idő előtt kifárasztják magukat, haláluk lassú lesz és a Kékarcúnak tetsző - gondolta magabiztosan. Persze tudományuknak amúgy sem vennék sok hasznát a templom falain belül: az ősi szentélyt Amhe-Ramuun hatalma védi. Puszta acél - ennyit mutathatnak fel csupán a betolakodók egy eleven istenség ellenében. Kudarcra kárhoztatott ostoba férgek. Persze nem szabad elfeledni, hogy Ankaeth amhe-thueth ellenében sem volt egyebük, az Isten Teste mégis miattuk pusztult el. Ez a gondolat kissé elbizonytalanította, de aztán gyorsan elhessegette a kétkedés szikráit, és újra csak az előtte álló feladatra koncentrált. A harc hamarosan kezdetét veszi.

Harc. Árulás. Legyőzetés. Megaláztatás. Elűzetés. Meglopottság. Szenvedés. Halál - foglalta össze nyolc szóban népe múltjának hatezer éves történetét. Majd egyetlen szót szentelt a jövőnek: Bosszú. Harcosaihoz sugallat formában jutott el a gondolat - tudta, nem maradnak hatás nélkül az ősi szavak. A hebetek máris veszett acsargással rángatták a képzeletbeli hálót, gyűlöletüket egyelőre cél nélkül sugározták ki magukból. Amenethi hat-neb erősen markolta a nála összefutó szálakat - azért volt ő a haragmester, hogy ne csak felszítsa, de mederbe is terelje a haragharcosok indulatait.

A háló a maga nemében tökéletes volt: minden hebet kapcsolatban állt egymással és a haragmesterrel úgy, hogy a köztük feszülő éteri fonalak a Szív Dalainak Síkján áthatolhatatlan szövedéket formáztak, amit átjárt a halhatatlan Isten hatalma. Aki a harcosok és a haragmester alkotta háló alá kerül, biztosan elveszett. Mágikus hatalmát a Kékarcú tudata fojtja el, elméjét elborítja a hebetek sugározta túláradó indulathullám. Kevesen élik túl az Ősi Nép haraghacosaival, a gyilkosok leggyilkosabbjaival való találkozást - és nekik sincs sok örömük benne.

Újabb döndülés szakította meg elmélkedését. Ez volt az utolsó mágikus támadás a kapu ellen. A vastag kőből faragott bejárat megadta magát az őt ostromló hatalomnak: visszhangzó robajjal zuhant az előcsarnok padozatára, ahol azonmód darabjaira tört. Zuhanta nyomán vastag porfelhő gomolygott felfelé, eltakarva a berontó idegeneket. Aztán a csend. Az oszlopcsarnokban hömpölygő sűrűséggel terült szét az Isteni Tudat szakrális ereje. Sabateth amhe-thueth figyelemmel kísérte a templompiramis védelméért folyó harcot. Mi több, részt is kívánt venni a küzdelemben. Ám várnia kellett: egyelőre még nem csendültek fel az egymásnak csapódó pengék sikolyai, nem szakadtak fel fájdalomkiáltások a sebesültek torkából, nem hallatszottak az elhanyatló testek utolsó hörgései. Mire várnak az átkozottak?

Aztán hirtelen elkezdődött. Olybá tűnt, a tisztátalan lények a porfelhő nyújtotta fedezéket kihasználva már régóta az oszlopcsarnok homályában lapultak, mert úgy rontottak a várakozástól megfeszülő hebetekre, mintha a semmiből toppantak volna elő. Gyorsak voltak és biztos kézzel öltek. Mire a Nemes Nép katonái föleszméltek, már három haragharcos fetrengett a hideg kövön átmetszett torokkal. A behatolók teste fémesen csillogott a beszűrődő félhomályban, a harcosok roncsolófogas, nehéz pengéi sorra lecsúsztak az obszidiánba faragott ellenségről. Hogy történhet meg ez?! Miért nem hat rájuk az Isteni Tudat akaratot zsibbasztó, roppant ereje? Valamit tenni kell! Amenethi gyilkos dühvel rikoltott a hozzá legközelebb táncoló emberivadékra, az pedig síron túli hang kíséretében merevedett azonmód szoborrá. A haragmester még lélegzetet sem vett újra, mikor egy meneth máris félelmetes erővel zúzta szét a behatoló testére fagyott páncélt, veleroppantva a benne rekedt ember koponyáját. A feketébe öltözött test elhanyatlott. Egy - számolt magában a hat-neb, majd saját szakadozott asztrálhálóját felmérve gyors cselekvésre szánta el magát.

Két sérült hebet életerejét és fájdalmát szippantotta magába a láthatatlan szálak mentén, hogy azonmód továbbítsa azt egy harmadiknak. Ez bevált. A haragharcos testét egyszerre két biztosan halálos vágás is érte, de a kölcsönkapott energia ezúttal megmentette, és életben tartotta őt. Csak egy pillantást vetett azonnal beforró sebeire, majd lesújtott. Haragját mélyen zengő bömböléssel eresztette szabadjára, minden gyűlöletét egyetlen vágásba fókuszálva. A fogazott penge elemi erővel csapódott az egyik alacsonyabbrendű oldalába. A testet borító páncélt átszelni így sem volt képes, de a folyékony fémen hajszálnyi repedés jelent meg a pusztító erejű csapás nyomán. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy az Isteni Tudat utat találjon az emberkorcs védtelenül maradt elméjéhez. Noha a távoli Fekete Birodalom varázstudói jó munkát végeztek, s katonáik tudatát hegymagas falakkal vették körül - zuzmarás bástyák és lángoló tornyok biztosították, hogy ne csak passzív, de aktív védelem is segítse őket az elmét érő támadások ellen - mindez kevés volt Amhe-Ramuun ellenében, nagyon kevés. Mire a folyékony páncélon beforrt az apró sérülés, a messzi, sötét Torony harcosának tudata fölött átcsaptak az őrület első hullámai. Kifelé rohantában már nem látta, ahogy a haragharcos holtan hanyatlik le a háta mögött.

Kettő, még mindig kevés. A hebetek két másik behatolóval folytatnak egyre kilátástalanabbnak tűnő harcot, és odakint még hárman várakoznak. Persze azok tehetetlen varázstudók csupán, elég lesz egyelőre a harcosokkal foglalkozni - gondolta végig Amenethi, és csak futó pillantásra méltatta a széttört kapun átlépő újabb alakot. Engedte, hogy a szakrális hatalom átáramoljon szoborszerű testén, majd mikor érezte a zsigerekben összegyűlő isteni erőt, újabb rikoltással bocsátotta szabadjára Amhe-Ramuun hatalmát. Az egyik obszidiánbőrű tisztátalan teste pörögve szelte át a csarnokot, majd iszonyatos csattanással vágódott a festett oszlopoknak. A vért kitartott, a benne rejtőző törékeny emberi test azonban nem. Szétzúzva csúszott a padlóra, vére és velője sötétlőn gyűlt össze az áttetsző páncél alsó részeiben.

Veszély! - A figyelmeztetés magától az Isteni Tudattól érkezett. Amenethi hat-neb az utolsó pillanatban rántotta el fejét egy halálos erejű csapás elől. Az újonnan érkező behatoló támadt rá, kitines, karmos mancsát használta fegyveréül. Miféle borzadály ez? - vetődött fel a haragmesterben a felesleges kérdés, miközben felszentelt meneth-ét védelmezőleg emelte maga elé. Majd pillanatnyi tétovázás után döntött, és ajkai közül a pusztulás förgetegét üvöltötte az idegenre. A szakrális csapás mindent elsöprő ereje térdre kényszerítette támadóját, elpusztítani azonban nem volt képes. Az arcát továbbra is elrejtő lény az idők kezdeténél is ősibb szavak erejével igyekezett ellenállni a rátörő hatalomnak, és ha legyőzni nem is, de megfékeznie sikerült a gyilkos áradatot. A haragmester támadott. Csapásai erejét a Nemes Nép papjai által oly kedvelt szent rikoltások mágiájával növelte meg; a súlyos fegyvert szélsebesen forgatva újra és újra lezúdította azt a messzi sötét föld varázstudójára. - Hátrál! Rettegi az Uralkodó Isten hatalmát - és ez így is van rendjén. Harc, szenvedés, halál. Legyen meg a Kékarcú Akarata!

Pengeélű rikoltás tört fel Amanethi hat-neb torkából. A meneth lesújtott, szemmel követhetetlen csapása feltépte a köpönyeges behatoló oldalát. A vastag szövetet átszúró fémfogak kitines páncélon döftek keresztül, az idegen lény a csarnok falának zuhant. Újabb rikoltás kellett, hogy a haragmester kiszabadítsa a kemény páncélba szorult fegyverét. A fűrészes penge zöldesen csillogó testnedvek permetét szórta szét, a gúla alakú roncsolófogak végre kiszakadtak a sebből. Amenethi megvárta, míg ellenfele feltápászkodik, hiszen még csak a szertatás elején jártak. Ilyen gyorsan nem léphetnek át a Harc idején. Küzdeni kell, hogy megszülethessen belőle a Szenvedés…

A csarnokban az utolsó fegyveres vívta életre-halálra menő küzdelmét a megmaradt haragharcosokkal. Társaival ellentétben ő egyetlen fegyverrel harcolt; kifinomult, letisztult technikáját hidegen könyörtelen céltudatosság jellemezte. Fáradhatatlanul osztotta a halálos sebeket, a Nemes Nép harcosai azonban nem hátráltak. A haragmester persze érzékelte tudata határán az életenergia folyamatos áramlását a képzeletbeli háló szálain keresztül - az Isteni Test táplálja harcosait a belső őrbálványok erejével. Szeme sarkából látta is, ahogy egyik elesett harcosa újra talpra áll, és az elhullott meneth-t felragadva újból a behatolóra ront. Nem volt kétséges, ki marad végül talpon.

A köpönyeges behatoló folyamatos hátrálásra kényszerült a szent rikoltások hatalmával megnövelt erejű, csontroppantó csapások elől. Az oszlopok alig nyújtottak fedezéket a folyamatosan vagdalkozó pap félelmetes fegyvere ellen, a durva szövetet hamarosan számos helyen áztatta át a kiömlő zöldmocskos testfolyadék. - Szenvedés! Legyen meg az Uralkodó Isten akarata! Csak látnám az arcát, ahogy kín önti el, és fájdalmával a Kékarcút és szolgálóit táplálja! - A meneth felfelé irányzott, rézsútos csapása a csuklyát célozta meg; a vastag fémfogak könnyedén szakították át a vékony szövetet.

Ásóbogár? Szkarabeusz? Reefith? Az nem lehet! A Földanya leányait a rémkutak mélyére űztük. Feladatuk örök: önnön vérükkel táplálják a Nagy Háború szörnyeit bebörtönző varázspecsétek mágiáját. A sötét birodalom oldalára álltak talán? - A hat-neb elbizonytalanodott; és ez végzetes hibának bizonyult.

A pillanatnyi lélegzethez jutó behatoló ocsmány pofája szavakat formált, fertelmes hangok törtek fel nem emberi torkából. Szakadozott darócköpenyének ráncai közül ezernyi feketepáncélos bogár teste zuhogott kopogva a fényes kőpadlóra.

A dalnok görcsös kínok között szakadt ki varázslatából. Hosszú, nehéz köhögés rázta meg, majd hirtelen mindent elsöprő fájdalom szorította össze gyomrát. Térdre rogyott. Kiszáradt torkába forró nedv tolult, szájában sós ízt érzett. Hánynia kellett. Vérrel kevert savót köpött, majd rögtön utána gyomra teljes tartalmát a földre ürítette. Remegve kúszott arrébb, és mikor minden ereje elhagyta, elgyötörten zuhant a padlóra. Magában elátkozott minden mágiahasználót, aztán álomtalan álomba ájult.

Arra ébredt, hogy nagyon fázik. Dideregve kerítette maga köré köpönyegét, majd két szót suttogott halkan a sötétben. Körötte halovány fény pislákolt fel, vöröses derengésbe vonva a hasas oszloptörzseket.

Fáradtan botorkált ki a szabadba, tudomást sem vetve a lábainál szaladgáló fekete bogarak hadára. Nagyot szippantott az éjszaka friss levegőjéből, leült a hideg homokra, és percekig csak bámulta a csillagokat. A sivatagi égbolton varázslatosan gyönyörűnek tűntek a minden élő sorsát befolyásoló égitestek, és talán épp a hely misztikus voltából adódóan látszottak oly közelinek és elérhetőnek. Aztán erőt vett magán, elővette zsákjában lapuló kicsiny hangszerét, és megpendítette a birkabél húrokat. Idő kellett hozzá, hogy elgémberedett ujjai rátaláljanak a megfelelő akkordokra, de hamarosan fájón, jajongva dalolt fel a mandolin. A zene hol lassabb, hol gyorsabb ritmust követve szállt messze a sivatag dűnéi felett, egyre magasabb és magasabb régiókat ostromolt. A szférák kapui végül megnyíltak előtte, a csillagok egy pillanatra mindennél fényesebben ragyogtak, és a dalnok eltelt a végtelen űr nyugalmával.

Kicsit hallgatta még az éj csendjét. Csak a bogarak neszeztek a piramis oszlopcsarnokában, amúgy a Vörös Hold teljesen kihalt és néma tájra tekintett le odafentről. Benedic végül feltápászkodott, és biztos léptekkel indult meg újra, át a csarnokon.

A varázsfény hűségesen követte vissza a sötétségbe. Megvilágította előtte az oszlopok idegen rajzolatait, a padló vérmocskos kőlapjait, a haragmester húsnélküli csontvázát csakúgy, mint a koponya szemüregéből előkandikáló páncélos bogarakat. Aztán a dalnok akaratának engedelmeskedve előreröppent, be a háromszögletű átjáróba. Az egymásnak dőlő falakat korom, a padlót hamuréteg takarta. Benedic óvatos léptekkel haladt egyre beljebb és beljebb, figyelmes szemekkel fürkészte a félhomályt. Néhol egy-egy szenesre égett tetemet - ki tudja miféle teremtményekét - kellett kikerülnie, másutt az amund faliképek maradványait böngészte hosszasan a koromréteg alatt. Arcát újra színes kendővel takarta: a csontokra égett hús szaga fojtogatóan ülte meg a szűk folyosót.

Hosszasan szemlélődött, mégis hiába próbálta a számtalan apró jelből kikövetkeztetni az átjáróban történteket. Hiányzott egy láncszem, sehogy nem sikerült a kusza részletekből összerakni az egészet. Végül lehajolt az egyik viszonylag épen maradt tetemhez, hogy tüzetesebben szemügyre vegye maradványait. Kaotikus rajzokkal teli amund test, krokodilfej. A megfeketedett karmok kemények, élesek, a vaskos izmokat a valaha volt emberfeletti erő emléke duzzasztotta. A szörny szeme az ősi népéhez hasonlóan hosszan vágott, írisz nélküli csupakék. Éppen, mint a rajzon. Felegyenesedett, kezével végigsimított a jobb oldali falra festett ikonokon, míg mutatóujja megállapodott egy nagyobb figurán. A kép megsérült ugyan - az aranyfesték nagyrészt leolvadt róla, a míves faragás több helyen megrepedezett -, mégis fel lehetett ismerni. Benedic koncentrált, és a mágikus energiák újra köré gyűltek.

Az ankhe-thueth ugrásra készen lapult a fátyol mögött. Tudta vagy még inkább érezte, hamarosan támadni fognak. A behatolókra időben figyelmeztette őt és társait a szentélyt őrző védővarázslatok egyike, mégis várniuk kellett, míg azok besétálnak a csapdába. Az Isteni Manifesztáció parancsára lesből kell majd a behatolókra rontaniuk.

A világokat elválasztó, áttetsző szövet meglebbenni látszott - nagyon közel lehetnek már. Éteri testét forró izgalom árasztotta el, az asztrálsíkon lángoló fáklyaként lobogott. És rettentően éhezett. Szemei a fátyol túloldalát pásztázták. Igaz, odaát vaksötétség honolt, de neki nem is volt szüksége fényre - nem úgy látott, mint a halandók szoktak. Legalábbis nem ebben az alakjában. Az anyagiasult színek és formák helyett az érzelmek kisugárzásait fürkészte. Tehette, hiszen a halandók lelki rezdülései mindig lenyomatot, élesen kirajzolódó, könnyen követhető mintákat hagytak az ő világában is. A támadók sem rejtőzhettek sokáig az árnyakban, félelmeik és vágyaik a fátyol szövetén halványan átderengtek. Nagyon halványan. Ketten voltak, érzéseiket mélyen magukba temették, azok szinte alig pislákoltak ott, valahol legbelül. Az ankhe-thueth mégis látta őket: az elszántság és céltudatosság pajzsai nem takarták el mindet maradéktalanul. Ami kiszűrődött, az nagyon kevés volt. Kevés, de mégis elég, hogy leleplezze őket: itt vannak.

A Szív Dalainak Síkjáról érkező lény tisztán érzékelte társai nyugtalanságát. Mind izgatottan lapultak a fátyol mögött, fojtott, vadállati éhségük kielégülést követelt magának. Mindjárt - üzenték egymásnak biztatólag. - Mindjárt. Mégis, mire vár hát a két támadó? Mire készülnek? - Kérdéseikre egyelőre nem kaptak választ, ezért egyre csak a sötétséget vizslatták. A fátyol továbbra sem fedte fel a behatolók szándékait; érzelmeik továbbra is mélyen magukba rejtették.
Aztán váratlanul fény lobbant a vaksötét átjáróban. Vörösen izzó lángfellegek söpörtek végig a szűk folyosón, a
robbanás ereje megrázta az egész templompiramist. Persze ők ebből nem sokat észleltek, mert annak ellenére, hogy karnyújtásnyira előttük emésztő forrósággal pusztított a tűz, egész világnyi távolság választotta el őket annak forró lángjaitól. A fátyol volt hivatott eme távolságot áthidalni, ám most úgy tűnt, a túloldalt elszabadult pokol hamarosan elemészti a mágikus szövedéket. Ahol a forró tűzdémonok már megérintették varázsos anyagát, ott áthatolhatatlan sötétség maradt belőle csupán - a Kékarcú szentélyébe vezető Síkkapu egyre gyorsabban zsugorodott. - Nem lehet! - a lelkét őrjöngve mardosó éhség azonnali cselekvésre ösztönözte. Megütközve szemlélte, ahogy társai az Isteni Manifesztáció parancsa ellenére sem várnak tovább, hanem a fátyol még ép foszlányain keresztülvetődve rárontanak a behatolókra. Elrendeltetett.

Könnyed mozdulattal ért földet ő is, felegyenesedett, és azonmód keresni kezdte tekintetével az ellenséget. Perzselő forróság nyaldosta lábát, körülötte eleven pokolként lángolt a háromszögletű folyosó. Társai még egyre érkeztek. Néhányan közülük hozzá hasonlóan anyagi formát öltöttek, hogy a behatolók testét szaggassák szét; mások éteri lényként a lelkeket vették célba - ők önpusztító őrülettel akarták az ostoba emberférgeket elemészteni. Rohanni kezdett. Nem érezte a lángok pusztító hevét, az Isteni Manifesztáció ereje megvédte a tűz hatalmától. A falirajzokon viszont már nem segíthetett senki és semmi. Az aranyfesték kiolvadt a domborművekből, a míves faragványok megrepedeztek. A síkkapuk jelentős része megrongálódott, sokan a két világ közti hasadékban rekedtek. - Nem baj! Így is elegen leszünk - sugározta magabiztosságát társai felé.

Ott vannak! - pillantotta meg mindkét behatolót az átjáró végében. Magafeledt harcukat démonok szoros gyűrűjében vívták, köröttük éteri lények hada nyüzsgött, ártani mégsem tudtak nekik. Egyikük folyékony fémből öltött vértet magára, mely egyelőre minden támadás ellen megvédte. A másik kemény páncélos testéről lecsúsztak a társak borotvaéles karmai, asztrálteste jéghegyként magasodott a szellemét támadni próbáló lények elé. - Nem lesz ez így jó - gondolta a rajzolatokból született, de az isteni parancsnak engedelmeskedve ő is a küzdelembe vetette magát. Villámsebesen bukott le az egyik tisztátalan teremtmény magas ívű vágása elől, és csak a dühét szította fel, mikor a penge a levegőt átszelve az övé helyett társa torkába mart. Minden erejét és gyilkos indulatát egyetlen csapásba koncentrálta, ám mégis lassúnak bizonyult. Erős rúgás penderítette hátra. Megbotlott egy testben, hanyatt zuhant a tűztengerben égő kőlapokra. Felnézett, és még látta, ahogy a lángnyelvek körbenyalják a krokodilfejes rajzolatot a falakon. Gyorsan gyengült, ereje egyre fogyott. Már nem érezte az otthon biztos közelségét, a Síkkapuk felől érkező éltető erő megszűnt áramolni. Tudta, hogy már sohasem térhet haza. Még feltápászkodott, hogy lássa a behatolók pusztulását, ám csak egy lepecsételt üvegpalackot látott a küzdők gyűrűjéből felé röppenni. Aztán lángba borult minden.

A dalnok kimerülten dőlt a falnak. Sokáig nem is vett tudomást arról, hogy egy ideje már teljes sötétség veszi körül. Fáradtan idézte fel ismét a bűvigéket - a varázsfény sápadt fénye újból megvilágította az átjáró kormos falait. Fejcsóválva indult útnak, nem érzett elég erőt magában ahhoz, hogy még egyszer szemügyre vegye a küzdelem egyértelmű végkimenetelére utaló nyomokat.

Léptei egyre beljebb és beljebb vitték a templompiramis szívébe. Levágott amundok holttestei, szétzúzott őrbálványok, levert, felégetett falirajzok sorát hagyta maga mögött, ahogy mind mélyebbre merészkedett. A varázsfény hűségesen lebegett előtte, időnként félhomályos sarkokba, szűk beugrókba röppent be a dalnok akaratának engedelmeskedve. Az ősi kultúra ezernyi nagyszerű hagyatékát világította meg - falfestmények és domborművek, mázas edények, aranyozott kegytárgyak szépségükben is torz sokasága tárult Benedic véreres szemei elé. Túl fáradt volt már ahhoz, hogy örvendezni tudjon a csodás látványon. Lelke mélyén nyugtalanság honolt; érezte, a történet még nem teljes. Még hiányzik valami. Hiányzik a befejezés.

Homályos kényszertől űzve bolyongott körbe újra és újra, visszatérve már bejárt helyekre, magában százszor elátkozva a piramis építőit. Aztán mégis rátalált. Amhe-Ramuunnak, az amundok kékarcú hadistenének nyolc láb magas alabástromszobra fenyegetőn magasodott az oltár felett. Az embertestű, szörnyfejű bálványt a Kék Hold korongja koronázta, vágott szemeiben zafírok fénye ragyogott. Kezében hatalmi jelvényeit - a jogart és az uralkodói pálcát - tartotta. Szenvtelenül, mereven nézett maga elé, tartása, arckifejezése a hatalom erejét sugározta.

Benedic percekig elszakadni képtelenül bámulta a félelmetes oltárszobor üres tekintetét. Később mégis erőt vett magán, és a varázsfényt maga előtt terelve beljebb óvakodott a szentélybe. Lábai törmeléken tapostak, szétzúzott őrbálványok halmain gázolt át. Már majdnem elérte a vérmocskos oltárt, amikor meglátta a lényt. Kifordult tagokkal, legyőzötten hevert az emelvényre vezető lépcsőkön. Szörnyfeje élettelen szemekkel, vádlón bámult a fölé magasodó bálványra, nyelve lilásan lógott ki szájából. Izmos testét arany festékkel fedték be, nyakában ékköves aranytábla függött, derekán szakadozott, egykor hófehér ágyékkötőt viselt. Most a halál szemérmetlen pózába csavarodva hevert a hideg köveken.

A dalnok óvatosan közelített felé. Életnek semmi nyomát nem látta; az Isteni Test tehát végül legyőzetett, a Sötét Birodalom újabb csatát nyert. Most, hogy bizonyosságot szerzett a harc végkimenetele felől, akár el is mehetett volna. Épp eleget látott már ahhoz, hogy emlékeiből merítve hosszú éveken át legyen miről regélni a nemesek asztalánál. Mégis képtelen volt erre, be akarta fejezni a megkezdett művet. Tudni akarta a történet végkifejletét is - lehajolt hát a test mellett heverő díszes jogarért. Ólmos fáradtságtól szinte leragadó szemeivel sokáig csodálta a míves faragványokat, aztán maradék erejét összeszedve koncentrálni kezdett, hogy még egyszer betekintést nyerhessen a múlt titkaiba.

Sabateth amhe-thueth, a Titkok Ismerője, az Isteni Manifesztáció Kilencedik Teste nyugtalankodott. Még mindig nem sikerült megfékezni a behatolókat, noha lassan már bosszantóan súlyos károkat okoznak öngyilkos ámokfutásukkal. Pedig milyen biztatóan indult minden. A kolosszusok már a bejárat előtt végeztek az egyik tisztátalan emberparánnyal, majd az előcsarnokban Amenethi haragharcosainak további hármat sikerült kiiktatniuk. Aztán mégis minden a visszájára fordult. A falidémonok megközelíteni is alig tudták a megmaradt két behatolót, a belső csarnokokat védő harcosok pedig ólmos lassúsággal mozogtak a folyékony fémbe burkolózó fenevadhoz képest. Még a őrbálványok tartottak ki legtovább, de erejük nagy részét korábban már feláldozták a haragharcosok sikere érdekében. Kár volt a kheb-thuetek erejét elpazarolni. A bogárlény úgy pusztított közöttük, mintha puha homokkőből lettek volna kifaragva, nem pedig a legkeményebb sziklából, amit a Magasak Hegyének mélyéről bányászni lehet. Külső segítőikkel, az Uralkodó Istennek hála, nem tudnak már mentális kapcsolatot fenntartani - ennyit legalább elintéztek az ankhe-tueth démonai. Igaz, sokan elpusztultak az idegen varázslóval folytatott küzdelemben, de a veszteség könnyen pótolható. Nagyobb baj az, hogy a két utolsó betolakodó lelkét nem tudták megsebezni. Mindegy, az isteni hatalomnak úgysem lesznek képesek ellenállni.

Ideértek. Itt állnak a szentély bejárata előtt, és azon tanakodnak, miképp jussanak át annak védőmágiáján. Sabaeth amhe-thueth nem kételkedett abban, hogy pillanatok kérdése csupán, és a harc kezdetét veszi. - Remek! Kezdődjék hát el a szertartás. - Arcán torz vigyor terült szét, és mert úgy akarta, a szentélyt őrző szörnyfejű szobrok közelebb húzódtak a kétszárnyú kőajtóhoz. Mindkét kezükben egy-egy meneth-t szorongattak, kékgránitba vésett szemeik eltökéltséget sugároztak. A szentélyt őrző alakok a Nép legragyogóbb műalkotásai közé tartoztak. A szikla, melyből készültek, nem csak élni látszott - élt is. Ahogy a bejárat előtt felsorakoztak, tartásukon, arcvonásaikon látszott a feszült várakozás. És ez így is volt rendjén. Utolsó, megmaradt szolgálói voltak ők, a legjobbak.

Intett, és mert úgy akarta, áthatolhatatlan, mágikus sötétség árasztotta el a termet. Felsóhajtott, mire a bejárat és az oltár között meghasadt a padló. Most húsz láb mélység választotta el a bálványoktól. A termet a szakrális jelenlét nyomasztó fülledtsége lengte be, Amhe-Ramuun hatalma fullasztóan ömlött még a falakból is. Sabaeth amhe-thueth elégedetten várta támadóit.

A kétszárnyú ajtó hatalmas robajjal hasadt ketté. Roncsai felett a folyékony fémbe öltözött kráni vetődött át, ám rúgása erőtlenül pattant le az őrbálvány sziklakemény mellkasáról. Legalább tíz meneth sújtott le egyszerre rá, a mágikus vért visítva próbálta elnyelni az iszonyatos erejű ütéseket. A támadó arrébb pördült, fegyverét védekezőn emelte maga elé. A kheb-thuethek legjobbjai szenvtelenül követték. Úgy tűnt, mintha nem zavarná a sötétség, mégsem volt egyértelmű, vajon tudatában van-e a termet kettészelő hasadéknak. Bár ez egyelőre nem is volt fontos. Csak egy számított: pusztulnia kell. Közben megérkezett a másik támadó is, de nem sietett társa megsegítésére. Sötét köpönyegét kint hátrahagyta, és most igaz valójában mutatkozott meg. Ősi féreg volt; öregebb, mint az ember gyenge, korcs faja, melynek segítséget nyújt az Uralkodó Isten ellenében. Bogárszárnyait szélesre tárva röpült át a harcolók felett, karmos mancsában apró fegyvert szorongatott. Nem volt kétséges, mi a szándéka vele. - Légy átkozott! Szembeszegülsz az Igaz Isten hatalmával? Hát legyen meg a büntetésed! És Sabateth amhe-thueth, a Titkok Ismerője, az Isteni Manifesztáció Kilencedik Teste szóra nyitotta száját...

Ezek voltak Benedic Deshar, az Erionban csak Sápadt Dalnokként ismert kalandozó utolsó ép emlékei. Vélhetőleg az istenek egyengették lépteit, mert őrültségében képes volt kiutat találni az Ibara poklából, és valahogy eljutott Damak városáig. Ott, a helyi ispotályban talált a szerencsétlen ifjúra rendtársunk, Herbert Shadarrak, a lar-dori Fehér Páholy nagybecsű magisztere. Az ifjú vándor ekkor már nagyon rossz állapotban leledzett: egészségét a sivatag, ép eszét az amund templompiramis meséje kezdte ki. Csak kivételes szerencsénknek köszönhetően sikerült az ifjút Pyarronba eljuttatni, ahol állapotát alaposan kivizsgálhattuk. Leginkább arra voltunk kíváncsiak, miket tapasztalt utazása során. Mentalista szakértőink szerint az általa megélt emlékek akár igazak is lehetnek, de sajnos az is elképzelhető, hogy utolsó múltba tekintő varázslata során azok megsérültek és eltorzultak. Félő, hogy az igazságot most már sohasem fogjuk megtudni. Úgy tűnik, a Mélysivatag továbbra is biztosan őrzi titkait.

Syenas, 3699. Antoh második hava
Tremain Lamarra,
a mentálmágia tanszék professzora